07.

Kyo mellett az autóban igyekeztem nem gondolkozni. Féltem megszólalni, mert attól tartottam, mindent kihányok. A fejemet az ablaknak támasztottam, és próbáltam kivonni magam a jelen helyzetből. Attól féltem, azonnal elsírom magam, és elmondok neki mindent. De erre egyrészt képtelen lennék, másrészről pedig... vagy nem hinne nekem, vagy visszamenne agyonverni a drága testnevelés tanáromat. Őszintén szólva kinézem belőle. De nem akartam balhét. Erről zengene minden magazin, és Kyo hírnevének sem tenne jót.

Nem... most egyáltalán nem örülök neki, hogy ő egy híres ember. Én sem hozhatok rá szégyent. Hirtelen nagy lett a vállaimon a nyomás.

- Mi volt az utolsó órád? – kérdezte Kyo, mire ugrálni kezdett a gyomrom.

- Tesi – leheltem.

- Ó, a tesi... – mormogta, majd felsóhajtott, és befordult egy sarkon. Ahogy az autó megmozdult, a gyomrom tartalma is mocorogni kezdett, ettől pedig visszajött az a jellegzetes, semmihez sem hasonlító gusztustalan íz a torkomig. Nem... hányhatok... nem szabad... Kyo valamely okból összevonta a szemöldökét. – Ki is tanítja?

- Takashima Kouyou – feleltem gépiesen, a saját hangomra koncentrálva. – Miért?

- Áh – nevetett fel. Mindenre számítottam, csak erre a reakcióra nem. – Szóval pont abba a suliba ment – kuncogott. Értetlenkedve néztem rá. – Kouyou-san anno egy bandában gitározott, de a basszusgitáros kiszállt a családja miatt, ezért Kouyou-san tanárnak ment... pont a te sulidba.

- Ba-banda? – dadogtam.

- Igen – bólintott Kyo. – A the GazettE gitárosa volt. Nem ismerted őket? Európában is elég híresek.

- Nem... – suttogtam halkan.

Szóval ezért volt annyira ismerős... mintha néhány barátnőm mutogatott volna... de nem! Nem lehet...

- A színpadi neve Uruha volt – tette hozzá Kyo.

A név is ismerős volt. Nem bírtam tovább visszatartani a kényszert, pedig addig várni akartam vele, míg hazaérünk. De sajnos nem ment. Lehajoltam, kapkodva felvettem a kocsi aljába, a lábamhoz tett összehajtogatott szatyrok egyikét, és belehánytam.

Kyo kellemetlen csöndben húzódott le az autóval, majd hátranyúlt a táskájához, és kivett egy üveg vizet belőle. Amikor sikerült befejeznem a hányást, az ablaknak dőltem, és elhatároztam, nem fogok ránézni. Vacakul nézek ki. Csorogtak a könnyeim a megerőltetéstől, de egyből eszembe jutott, hogy ettől lejön a smink, és én azt nem akarom. Nagyon, de nagyon nem akarom.

- Kérek egy... maszkot... – nyöszörögtem halkan, mire Kyo megint hátranyúlt, és a kezében a kérdéses tárggyal, felém fordult.

Behunytam a szemem, majd nagy nehezen kiszálltam, és a legközelebbi kukáig elsétáltam a zacskóval. Oda se néztem, csak kidobtam, majd visszaültem az autóba, és elfogadtam Kyotól az üveget. Furcsa, hogy csöndben van. Ittam egy kortyot; ez valamennyire megnyugtatta a gyomromat, és elvette a rossz ízt a számból. Sóhajtottam párat, majd kicseréltem a maszkot az üvegre, és felvettem. Kyo nem szólt semmit, csak a homlokomhoz nyúlt. Némán, mozdulatlanul tűrtem.

- Nem vagy lázas – állapította meg. – Elrontottad a gyomrod?

- Ühüm – motyogtam fáradtan. – Ettem egy tojásos szendvicset bent – hazudtam gondolkodás nélkül. – Talán romlott volt.

- Talán – felelte sóhajtva, majd kinyitotta az ablakot, és elindult lassan. – Ha túl gyors, szólj, lelassítok.

- Jól vagyok – suttogtam. – Jól vagyok...

A fejemet újra az ablaknak döntöttem, és hagytam, hogy a színes összevisszaság egybeolvadjon a zajjal, majd végképp átvegye a tudatom fölött a kontrollt. Már nem kellett attól félnem, hogy Kyo meglátja a feldagadt arcomat; a hajam egészen az orromig takart, a maszk pedig annál lejjebb is.

A hűvös levegő térített magamhoz. Megmarkoltam valamit, ami az ujjaim közé került, és először nem értettem, miért vagyok magzatpózban. Vagy legalábbis ahhoz hasonlító pózban. Amikor felnéztem, nem láttam rendesen.

- Oto... san... – motyogtam kimerülten, és arcomat Kyo mellkasába fúrtam.

- Aludj csak – mondta. – Teljesen kikészültél – sóhajtott, majd felment velem az emeletre. – Hozok fel teát és vacsorát, kiíratlak orvossal holnapra.

Nyeltem egyet. Nagyon csábító ajánlat volt... de...

- Oto-san... ne. Rendbe jövök... – bizonygattam.

- Velem te nem vitatkozol – jelentette ki morcosan. – Nem mész be holnap és kész.

Mormogtam valamit, és még jobban a mellkasába fúrtam az arcomat. Felvitt a szobámba, az ajtóm nyitva volt, és letett az ágyra. Megpróbáltam felülni, de visszanyomott az ágyba.

- Maradj veszteg – szólt rám.

- De... – sóhajtottam, de feleslegesen.

Levette rólam a cipőimet, majd a kabátot is, és betakargatott. A homlokomra csúsztatta a tenyerét. Milyen hideg a keze...

- Szerintem belázasodtál – mondta halkan. – Maradj itt, hozok teát.

- De nem...

Erőtlen hangom amúgy is hamar elhalt volna, de a pillantásától folytatni se volt kedvem. Hát rendben, gondoltam magamban. Legyen úgy, ahogy akarja. Behunytam a szemem, és sóhajtottam egyet. Megpróbálok gyorsan elaludni. Nem akarom, hogy orvos megvizsgáljon.

Jól kezdem az első hetemet. Pár óra múlva magamhoz tértem. A szobámban voltam, mellettem ott volt a tea. Nyögtem egyet, és felültem. Szédülök, és zsibbad az egész fejem. Sóvárogva gondoltam egy fájdalomcsillapítóra, ezért felkeltem, és a fal mentén tapogatózva elindultam kifelé. Mire odaértem, a lábaimat elhagyta az erő, és már felkészültem arra, hogy jól megütöm magam, de nem így történt. Forró karok kaptak el, és tartottak meg a lábamon.

- Miért nem alszol? – mormogta Kyo a fülembe. Hangja egyszerre volt mérges és kíváncsi. – Az ágyban a helyed.

- Fájdalomcsillapítót... szeretnék... – motyogtam.

Visszatámogatott az ágyhoz, leültetett.

- Maradj fekve – parancsolta, és kiment. Sóhajtottam egyet, és kinéztem az ablakon. Besüt a Hold, kiégeti a szememet, ezért behunytam. Még mindig hányingerem volt, de szerintem ez inkább csak beképzelés. A tanárra gondoltam, és megint rosszul lettem. Most még jobban félek a péntektől, mint eddig valaha bármitől. Kyo visszajött, kezében egy doboz gyógyszerrel. – Tessék – mondta.

Meg akartam köszönni, de egy szó se jött ki a torkomon. Felkönyököltem, bevettem a gyógyszert, és visszafeküdtem. Némán néztem fel Kyóra, aki finoman kisimította a tincseket a szememből.

- Lejjebb ment a lázad – jegyezte meg halkan. – Mid fáj?

- A fejem... és zsibbadok – motyogtam, és behunytam a szemem.

Kyo sóhajtott egyet, és éreztem, hogy felkel az ágyról. Pár perc múlva hallottam közeledő lépteit, majd egy hideg, nedves rongy került a homlokomra. Felnéztem.

- Mm... ez most jó... – sóhajtottam kimerülten. – Köszönöm.

- Nincs mit – mosolygott le rám. – Ha bármi kell, csak csörögj rám, és átjövök.

- Oké – suttogtam, és behunytam a szemem.

Szinte azonnal elaludtam.

*

Sétáltam a városban. Sötétedés után még mindig nagyon sokáig tömeg van az utcákon, de most nem így volt. Körülnéztem. A földön rengeteg széttépett emberi test feküdt. Szinte mindent beborított a vér. A legtöbb testrész szétmarcangolva hevert a legabszurdabb helyeken. Morgást hallottam magam mögül, mire hátrakaptam a fejem. Egy sikátorból a vaksötétben egy pár világító szem meredt rám. Hátrálni kezdtem, de felbuktam egy torzóban, és hanyatt estem.

Forró lehelet csapta meg a nyakamat, amitől azonnal levert a víz, de nem volt másra lehetőségem, csupán sikoltani.

Hirtelen felültem az ágyban, a homlokomról leesett a borogatás. Zihálva körbenéztem, és megbizonyosodtam róla, hogy nincsenek fogak a nyakamon. Lerúgtam magamról a takarót, és felkeltem, majd kimentem a mosdóba. Még csak nyolc óra van. Teleengedtem a mosdót, és beledugtam a vízbe a fejemet, hogy magamhoz térjek. Pár másodpercig lent tartottam a fejem, majd lassan felemeltem, és élveztem, ahogy végigcsorogtak az arcokmon a cseppek. Lassan lélegeztem, hogy lenyugtassam az egekig szökő pulzusomat.

Mikor kicsit jobban voltam, bezártam a fürdő ajtaját, levetkőztem, és beálltam a zuhany alá. A szokásosnál hűvösebbre állítottam a csapokat, hogy biztos magamhoz térjek. A hajamat is megmostam, majd turbánban és váltás melegítőruhában lementem a földszintre. A pulton találtam egy cetlit.

„Dél körül jövök, hozok ebédet is. Pihenj!”

Tooruként írta alá. Megnyaltam az ajkaimat, majd kinyitottam a hűtőt, és kivettem egy epres joghurtot, szereztem kiskanalat, aztán leültem az asztalhoz. Óvatos mozdulattal nyitottam ki, aztán lassan enni kezdtem, de nem esett jól. A torkom még mindig össze volt szorulva. A telefonom, amit az asztalra tettem, világítani, majd rezegni és csörögni kezdett. Rejtett szám... lehet Kyo az. Felvettem.

- Igen? – szóltam bele a készülékbe fásult hangon.

- Hol a fenében vagy?

Kifutott az arcomból a vér, éreztem, hogy az ujjaim elhidegülnek.

- Kérdeztem valamit! – susogta idegesen a vonal másik végén Kouyou-san.

- Otthon – feleltem megrettenve.

- Miért?! – csattant fel.

Eddig tudta magát nyugodtnak tettetni.

- Rosszul lettem tegnap este. Belázasodtam. Oto-san nem engedett be... – daráltam gépiesen, mindenféle ellenkezés nélkül.

Már nem tudok előtte titkolózni, képtelen vagyok.

- Ajánlom, hogy holnap begyere – mormogta halkan, mégis fenyegetően. – Mert ha nem, kénytelen leszek látogatást tenni nálatok. Meg persze, még egy egyest kaphatsz az órai elégtelen teljesítményedre.

- Bemegyek – feleltem halkan, közben a gyomrom öklömnyire zsugorodott az idegességtől. – Bemegyek – ígértem.

- Nagyon helyes.

Ezzel letudottnak tekintette a dolgokat, mert azonnal letette a telefont. Félek... nagyon félek a holnaptól... letettem a majdnem teli joghurtos dobozt az asztalra, és a kezeimbe temettem az arcom.

Kyo később az ágyamban talált meg.

- Éhes vagy? – kérdezte.

- Nem – motyogtam. – Megpróbáltam enni egy joghurtot, de nem ment le a torkomon.

És a telefonhívás után már komolyan nincs kedvem enni.

- De muszáj lesz valamit kajálni – mondta. – Hoztam egy KFC-s kosarat.

KFC-s... na jó... talán megeszem egy-két combot. Lementem vele a konyhába, de megint elkapott a rosszullét. Szerintem minden az arcomra van írva, és ez nagyon nem jó.

- Nem lehet, hogy összeszedtél valami vírust? – kérdezte.

Ja, a tesi tanár terrorizálása lehetne vírus.

- Nem hiszem – feleltem halkan.

Csak elég a telefonhívásra gondolnom, és rosszul vagyok.

- Üljünk be a tévé elé, hátha attól jobban leszel – mosolyodott el, így követtem.

Vittünk magunkkal tányérokat, és hozott valami gyümölcslevet is. Olyan rendes, hogy gondol rám... leültem mellé, ő pedig benyomta a tévét. Néztem a tetoválásokat az ujjain, amit pár másodperc múlva észre is vett. Elmosolyodott, és kivett a kosárból egy combot.

- Zavarnak a tetoválásaim? – kérdezett rá nyíltan, mire fülig pirultam, és kerülni kezdtem a tekintetét.

- Nem... szerintem szépek – feleltem halkan, miközben én is elvettem egy húst.

- Szépek? – kérdezett vissza, és felnevetett. Önfeledt, őszinte nevetés volt, és ettől oldódni kezdett a gyomromban a görcs. – Szép?

- Szépek – bólintottam, közben még jobban elvörösödtem. – Legalábbis amiket eddig láttam, azok tetszenek...

Nem szabad elfelejtenem, hogy ő nem tudja, hogy én ismerem a zenekarját, és a legtöbb tetoválását már láttam is... szóval ő úgy tudja, hogy csak pólóban láttam maximum. Hm, pedig ami a hátán van, az tényleg gyönyörű. Nagyon sokszor ábrándoztam otthon arról, hogy amíg hason fekszik, én simogatom azt tetoválást.

Furcsa... mióta vele élek, egyszer se fordult meg ez a fejemben. Most is olyan abszurd gondolatnak tűnt a dolog. Nem... nem hiszem, hogy lenne ilyesmihez merszem. Az olyan... intim dolog.

- Pedig a többit nem is láttad még – nevetett továbbra is, majd átnyomott a hírcsatornáról egy főzőcsatornára.

A következő percekben némán néztük a képernyőt, közben falatoztunk. A főzőcsatornától végre megjött az étvágyam, és Kyo tetoválásairól való gondolkozásom kiűzte a fejemből a testnevelés tanárt és a telefonhívást is.

Az álmomat pedig végképp.