Pénteken reggel
elhatároztam, hogy nem hagyom magam megrémíteni, megfélemlíteni. Egyelőre csak
az ágyban feküdtem, és bámultam a plafont; mély levegőt vettem, majd behunytam
a szemem, és magam elé képzeltem a testnevelés tanár arcát. Nem... még mindig
nem érzem úgy, hogy túl fogom élni a mai napot.
Mikor az órámra
pillantottam, észrevettem, hogy túl korán van még. Felültem hát, és az
éjjeliszekrényemre néztem; általában az az első dolgom, hogy az előző este
odakészített pohár vizet megiszom. De víz nem volt ott, volt ott viszont más
meglepetés. Alig kinyílt szemem tágra kerekedett, amikor észrevettem, hogy a
Dir en grey összes kiadott lemeze ott pihent mellettem takaros kis toronyba
rendezve.
Levettem a
legfelsőt, ami a legutóbb kiadott lemezük volt, és kinyitottam. Egy apró cetli
hullott az ölembe. Mivel a lemez megvan nekem is eredetiben otthon, kicsit lelkiismeret
furdalásom volt. A rajongója vagyok, de hazudtam neki. Sóhajtottam egyet, majd
felvettem a cetlit, és megnéztem, mit írt rá.
„Ha tanácsolhatom, ne ezzel az albummal kezdd, hanem a
legalsóval. Kíváncsi vagyok a véleményedre!”
Most nem írta alá. Szinte
láttam magam előtt, ahogy besomfordált a szobámba éjjel, és letette az
éjjeliszekrényemre a kupacot. Megrándult az arcom, amikor elképzeltem, hogy
fölém hajolva betakargat. Megráztam a fejem, és a laptopomhoz léptem a stócnyi
CD-vel. Ahogy láttam, nem rakta bele a kislemezeket. Szerintem is elég egyelőre
ennyi. Így is el kell játszanom, hogy egyet sem ismerek tőle. Felmásoltam a
Gauze-t a laptopomra, majd felmásoltam a telefonomra is. Aztán így jártam el a
soron következő albumokkal is: Macabre, Kisou, Vulgar, Withering to Death., The
Marrow of a Bone, Uroboros és a Dum Spiro Spero is felkerült. Ezentúl magamnál
fogom hordani, talán megnyugtatnak majd napközben, ha történik valami. Amikor
ideérkeztem, és biztos lett, hogy Kyo lesz a fogadó családom, akkor letöröltem
minden albumot a laptopomról és a telefonomról is, hogy még véletlenül se
nyomjam be, vagy csörrenjen meg valamelyik szám, mint csengőhang, vagy
ébresztő. Reménykedtem benne, hogy nem fog történni ma semmi, de egy The Fatal
Believer tuti megnyugtat majd, akármi van.
Zuhanyozás közben
be is nyomtam a Gauze-t. Annyira furcsa, hogy 15 év alatt kiadtak 8 albumot, és
még így is kevésnek érzem. Nagyon kevésnek... volt már jó párszor, hogy
végighallgattam az egész diszkográfiát, és nem éreztem úgy, hogy elég volt. Ami
pedig a koncerteket illeti: még nem volt alkalmam végignézni egy fellépést, de
lehet, ha Kyo kooperatív lesz, talán elvisz.
Kíváncsi vagyok,
hogy a jelenlétemtől visszafogná-e magát. Őszintén remélem, hogy nem.
Mikor lementem –
alapozóval az arcomon –, ő még nagyon álmos fejjel ült az asztalnál. Kíváncsian
nézett fel rám, szemei alig voltak nyitva. Nem bírtam ki, hogy ne vigyorogjak
rá. Kivételesen kipihent vagyok. Lehuppantam vele szemben.
- Jó reggelt –
szóltam neki, mire halványan elmosolyodott.
- Jó reggelt –
felelte. – Hogy vagy?
- Jól –
bólintottam. – Köszönöm a CD-ket. Meg fogom őket hallgatni – mosolyogtam fel
rá.
Talán a fény tette,
vagy úgy volt, ahogy láttam, de mintha halvány pír öntötte volna el az arcát.
- Oké – sóhajtott,
majd elém tolt egy joghurtot, egy pohár tejet, és középre vajat meg egy rakat
pirítóst.
Először ettem
két-három szelet vajas pirítóst, majd elfogyasztottam a joghurtot is.
- Finom –
motyogtam, majd felsóhajtottam, és leküldtem a tejet is.
- Végre eszel –
sóhajtott Kyo is megkönnyebbülve.
Ha jól számoltam, ő
már a hatodik szelet kenyeret ette. Na nekem nincs ekkora gyomrom. Reggel
örülök, ha egy falat lemegy a torkomon. De gondolom, a szöszmötölés és a
zuhanyozás miatt már megéheztem kissé. Megtöröltem a számat, és sóhajtottam egyet.
Kyo elém tolt egy papírt.
- Igazolás –
magyarázta.
- Köszönöm –
feleltem, majd eltettem a papírt a zsebembe. – Remélem, nem maradtam le sok
mindenről...
Kyo elmosolyodott.
- Nem hiszem –
felelte. – Amúgy is, gyorsan behozod a lemaradást.
- Honnan tudod? –
vontam fel a fél szemöldökömet.
- Tudom, és kész –
kacsintott rám, mire elpirultam. Elvigyorodott, majd befejezte az evést,
elpakolt, és nyújtózott egyet. – Kész vagy?
- Igen, csak még
felmegyek a táskámért – feleltem, és elindultam a szobámba.
Felkaptam a
cuccaimat, majd visszamentem Kyohoz, aki már a kocsikulcsot pörgette az ujján.
Hamar elindultunk, talán túl hamar. Mikor odaértünk az iskola épületéhez,
megpillantottam valakit, akitől azonnal görcsbe rándult a gyomrom.
- Legyen szép napod
– kívánta Kyo. – Délután jövök. Arra gondoltam, vacsorázhatnánk mondjuk egy
étteremben.
Hirtelen nem tudtam
mit felelni, csak értetlenkedve néztem rá. Láthatóan zavarba jött.
- Megérkeztél
épségben, és túlélted az első suli hetet – magyarázkodott.
- Á, igen! – csaptam
homlokon magam. Viccesre veszem inkább a figurát. A zavartságot nem bírom
kezelni, ahogy azt sem, ha valaki dühöng körülöttem. – Ez egy jó ötlet! De
előbb várd meg a mai nap végét; nem biztos, hogy túlélem.
- Nagyon vicces –
vigyorgott rám, majd kiszálltam, ő pedig elhajtott.
Mielőtt
elindulhattam volna az iskola épülete felé, ami meglepően kihalt volt, valaki
elkapta a karomat.
- Mi ez a hiszti, a
rosszullétről? – mormogta valaki a fülembe.
- Engedjen el –
vetettem oda, de hiába.
Behúzott az
épületbe, majd le a tornatermekhez. A terembeosztásoknál láttam, senkinek nincs
itt első órája pénteken. Akkor minek jött be a tanár ilyen korán? A folyosó
egyik rejtett szakaszára húzott, és nekilökött az ajtónak.
- Nos... most már
jobban vagy? – suttogta a homlokomra, miközben ujjai a torkomra feszültek. Nem
tudtam válaszolni, de nem is várt választ, mert folytatta. – Nem ajánlok még
egy ilyen hirtelen hiányzást.
- De rosszul lettem
– motyogtam fojtott hangon, mire szorosabbá vált a szorítás a torkomon.
- Nem érdekel! Azt
ajánlom, legközelebb hívj fel, ha nem jössz be. Tudni akarok minden lépésedről
– sziszegte a fülembe, hogy a hideg is kirázott tőle.
- Hogy hívhattam
volna, Kouyou-san, mikor akkor még nem is tudtam a telefonszámát? – köhögtem az
ujjaitól fulladozva.
Erre enyhülni
kezdett a szorítás.
- Kivételesen
igazad van – mormogta, majd a szemembe nézett. – De akkor sem engedhetsz meg
magadnak ilyeneket, megértetted?!
- Igen...
A tanár
elmosolyodott, és fogaival erősen a nyakamba harapott. Belém fojtotta a sikolyt
az egyik kezével, közben tovább harapdált. Éreztem, hogy a bőröm megadja magát,
és az éles fájdalom arra engedett következtetni, hogy a húsomban vannak a
fogai. A vállaiba mélyesztettem a körmömet, és próbáltam kapálózni, de nem
tudtam ellenkezni sehogy.
- Gyenge vagy –
vetette oda nekem sziszegve, miután elhúzódott tőlem. Ernyedten lógtam a
karjaiban, miközben lenyalogatta a vért a nyakamról. – Hagyd abba a bőgést,
szedd össze magad!
Levette a számról a
kezét, és elhúzódott. Villogó szeme már semmilyen érzelmet nem keltett bennem. Teljes
megadásom szemmel láthatóan megzavarta. Nyelt egyet, és elengedett.
- Menj az órádra!
Elindultam,
kikerültem őt, és felmentem az első emeletre, majd meglátogattam a mosdót. Megnéztem
a nyakamat, ami még sajgott a fájdalomtól.
Nem volt rajta
semmilyen seb. A bőröm ép volt, sértetlen, csak némi vér száradt rá.
*
Egész nap
foglalkoztatott a saját nyakam. Ha nem sértette volna fel a bőrömet, nem lett
volna vér; ráadásul még véraláfutások sincsenek, nemhogy nyílt seb. Pedig éreztem
a saját vérem lüktetését. Érdes nyelve a húsomat simította végig.
Megborzongtam, és
arra a helyre csúsztattam az egyik kezemet.
Az osztállyal tesi
órán felméréseket csináltunk. Kouyou megint megszívatott. Becsmérlő megjegyzésekkel
illette a teljesítményemet, és ha ez nem lett volna elég, még rossz
osztályzatot is adott óra végén. Leizzadva, fáradtan sétáltam a bejárat felé. Mikor
megláttam Kyo autóját, mintha egy nagy követ löktek volna le a szívemről;
legalább ő normális velem. Chisato kiélte magát az „új hús” megismerésében, így
már konkrétan nem is foglalkozik velem. De nem vetem a szemére. Talán én magam
is taszítom magamtól az embereket, ahogy ők elmennek mellőlem.
Ha egyet
elveszítesz, hiába van ott száz, ha neked az az egy kell. Ha túlteszed magad
rajta, akkor pedig késő, mert a többiek nem foglalkoznak veled. Mintha egy
szerelmes történet lenne, csak sajnos nem az.
Magányosnak éreztem
magam, ahogy az autó felé lépdeltem. Barátom sem volt soha. Voltak srácok,
akiket érdekeltem, de nem hittem nekik, így ők is eltűntek mellőlem.
Furcsa... ha nem
akarok megbizonyosodni arról, hogy fontos vagyok-e egyeseknek, akkor az emberek
egyszerűen csak eltűnnek. A ködből emberek lépnek ki, emberek vesznek el benne,
és mindig homály fedi, mit fog hozni a holnap.
Hiányoztok,
gondoltam. Hiányzik, hogy nem beszélünk. Hogy nem mondjátok el, mit éreztek. Hogy
nem hallhatom a hangotokat. Hogy nem látlak titeket. Se mosolyogva, se sírva,
se dühöngve, vagy töprengve. Olyan, mintha meghaltatok volna, vagy én haltam
volna meg számotokra. Én pedig belefáradtam mindig utánatok nyúlni a sírból,
amibe belelöktetek.
Most először
hideget érzek magamban. Mindig ennyire üres voltam, és hideg? Minden bizonnyal
igen. Mindenesetre bánom, hogy így alakult. Ha lehetne változtatni, megtenném. De
nincs bennem elég kurázsi ahhoz, hogy lépjek.
Inkább várok, mint
egy jóhiszemű bolond, aki naiv képzetekbe ringatja magát.
De két biztos pont
volt az én reménytelen életemben: egyik anya volt, a másik pedig az a férfi,
aki az autóban vár rám. Kinyitottam az ajtót, majd beszálltam, hátra dobtam a
táskámat a hátsó ülésre.
- Szia – szólt vidám
hangon. Az arcomra pillantva azonban észrevette, hogy valami nincs rendben. –
Milyen napod volt?
- Jó – feleltem halkan,
majd rápillantottam.
Kíváncsiságot és
némi aggodalmat véltem felfedezni az arcán, de amint egymásra talált a
pillantásunk, letörölte érzelmeit. Üres arckifejezése enyhén felzaklatott. Nyeltem
egyet, és a műszerfalra néztem, majd ki az ablakon. Kyo megköszörülte a torkát,
és váltott.
- Arra gondoltam,
étterem előtt hazamehetnénk, hogy lepakold a cuccaidat – mondta, majd
elindította a kocsit, és kigördültünk az utcára. Nem válaszoltam. Hátrafordultam,
kivettem a táskámból az üveg vizemet, és belekortyoltam. Tévedtem. Nekem csak
anyám van. Még Kyo sem vállalja be az igaz érzelmeit előttem. – Az az igazság, hogy a zenekarom is ott lesz.
A döbbenettől
ráprüszköltem a lábamra a vizet.
- Tessék?! –
köhögtem.
Kyo spontán
felnevetett.
- Most mi az? Csak
pár olyan vén róka lesz ott még, mint én, és kész. Vacsorázni fogunk. Senki nem
fog egész este hörögni meg húrokat tépni.
Miközben beszélt,
lefékezett, hátranyúlt egy törülközőért, és beledobta az ölembe.
- Tudod, nagy
tüskét hagyott a szüleimben a régi sok veszekedés – tette hozzá halkabban. Az utat
nézte, én pedig gondoskodtam a balesetemről, de ezekre a szavakra felnéztem rá.
– Éppen ezért nem valami jó velük a kapcsolatom. Az én családom a zenekarom. Nincsen
több olyan ember, akiben annyira megbízom, mint bennük, és szeretném, ha
megismernéd őket.
Ez furcsa,
gondoltam. Egy interjúban pont azt olvastam, hogy nem engedik magukhoz közel
egymást, mert akkor nem tudnának a zenére koncentrálni. Be is pöccentem emiatt;
egyáltalán nem is beszélgetni egymással...
De most, Kyo arcát
látva éreztem, tudtam, hogy nem hazudik.
- Nem vagytok vén
rókák – feleltem végül, mire ciccent egyet. Kajánul elvigyorodtam. – Sőt, jól
tartjátok magatokat.
- Inkább a
képmanipuláló programok tartanak jól minket – mormogta.
- Ez nem igaz. Alig
van pár szarkalábad – hajoltam hozzá közelebb. Rám nézett a szeme sarkából, és
haragot véltem felvillanni benne. – Nevetőráncaid sincsenek.
- Az én életem nem
móka és kacagás – vetette oda, de nem akartam venni a lapot.
- Arról nem is
beszélve – tettem hozzá –, hogy edzésben is tartod magad.
Bosszúsan
összevonta a szemöldökeit, én pedig nyugodtan hátradőltem a székben. Lepillantottam
a kezeimre.
- Honnan tudod? –
kérdezte végül pár másodperc múlva.
- Megnéztem pár
koncertfelvételt – közöltem szemrebbenés nélkül. – Furcsa is, hogy most pólóban
látlak.
Kyo elsápadt
zavarában.
- Me-megnéztél pár koncertfelvételt?
Mikorit?
- Blitz 5 Days.
- Az régi – pufogott.
- A budokani
koncertbe is belenéztem – emeltem meg a hangomat, mintha letorkolni akarnám.
- Az se valami új –
vigyorgott az útra csúfondárosan. – Azóta sok idő eltelt.
- De nem elég
ahhoz, hogy ráncosodj vagy kövérebb legyél – oltottam le. – El kell keserítenem
téged, tökéletes passzban vagy.
Csücsörített,
mintha azon töprengene, hogyan, mivel vágjon vissza, mire elnevettem magam. Erre
a szemöldökeit is összevonta, és ettől még viccesebb lett az arca.
- Na jó, nem
vitázom – sóhajtott végül, mire győztesen hátradőltem a székben újra.
Miután hazaértünk,
lepakoltam a cuccaimat, lezuhanyoztam, és a törülközőmbe burkolózva megálltam a
szekrényem előtt. Kinyitottam az ajtaját, és szemlélni kezdtem a felsőket,
nadrágokat és szoknyákat. Elhúztam a számat, és már legalább negyed órája így
álltam, a talpammal simogatva a szőnyeget – szerintem már meg is száradtam –,
amikor torokköszörülést hallottam az ajtóból.
Ahogy arra kaptam a
tekintetem, szinte azonnal bevertem a halántékomat a szekrényajtó sarkába. Úgy
éreztem, menten szétreped a fejem. Ha a koppanás már önmagában nem lett volna
elég kínos, meg is szédültem. A mellkasomhoz kaptam, hogy legalább a törülközőt
ott tartsam a helyén, de a szaggató fájdalomtól keresztbe állt a szemem.
Ironikusan arra gondoltam, hogy nem épp így akarok csillagokat látni.
Megpróbáltam a
szabad kezemmel megkapaszkodni a szekrényben, de úgy tűnt, egy fél lépést máris
hátráltam kínomban. Hirtelen forró karokat éreztem meg magam körül, arcom pedig
valami melegnek és finom illatúnak dörgölőzött. Tudtam, hogy hazudik és nem
hízott; bőre feszes, karjai izmosak, ahogy szorít magához. Zavarodottságomban
egy szót se tudtam kinyögni, csak kínlódva nevettem, amíg fájdalom nem hasított
pár másodperc múlva újra a fejembe.
- Olyan
szerencsétlen vagy – dorgált Kyo.
- Én... hősöm –
sóhajtottam a forró mellkasba, miközben szabad kezemmel megkapaszkodtam az
ingben.
Szíve őrült
tempóban vert, arcommal éreztem. Dudumm, dudumm, dudumm. Agyam mindeközben csak
arra tudott gondolni, hogy egy rongy híján anyaszült meztelen vagyok, engem
mégsem ez izgat, hanem inkább az, nehogy oly gyorsan verjen ez a szív, hogy
egyszer csak megálljon.
- Már jól vagyok – próbáltam
volna meg elhúzódni, és ekkor vettem észre, hogy már hosszú percek óta ülünk az
ágyamon.
- Nem hiszem –
felelte Kyo. – Vérzik a halántékod. Megvárom, amíg jobban leszel, aztán
megnézem, mennyire súlyos.
Ekkor megláttam a
vörös foltot az ingjén. A tekintetem hirtelen kitisztult, és eszembe jutott a
reggel eseménye. Ettől teljesen kijózanodtam a fájdalomból.
- Jól vagyok –
jelentettem ki, és elhúzódtam tőle.
- Biztos? –
kérdezte.
A tekintetem zavart
volt, a gondolataim rohantak össze-vissza. Nem tudtam lépést tartani saját
magammal, és ez probléma volt. Kényszerítettem magam, hogy ki tudjak kapcsolni.
Mikor ez sikerült, bólintottam. Ekkor vettem észre azt is, hogy fél kezével a
bal vállamat fogja.
Forró ujjai
meztelen bőrömön pihentek.
A gondolattól forróság
futott rajtam végig, ettől pedig elvörösödtem. Kyo aggodalmas arcot vágott.
- Nem hiszem,
hogy...
- De, de, jól
vagyok – dadogtam. – Kimegyek a fürdőbe, megmosom... az... arcom... melegem
van... igen...
Elhúzódtam tőle,
ekkor ő leengedte a kezét, és felállt, ugyanakkor, amikor én, még mindig
bizonytalanul méregetve engem. Nem hisz nekem. Pedig el tudok menni a fürdőig! Csak
ne legyen annyira a sarkamban... ez a kínos érzés... nem tudom kezelni a
helyzetet.
A csap alá dugtam a
fejemet, és megengedtem a vizet. Élveztem, ahogy a hideg vízcseppek tompították
a fájdalmat, és elviseltem a lefolyóba csurgó vizes vér látványát.
Azt hiszem, a vérhez
hozzá kell szoknom.
Szerencsére nem
történt maradandó sérülés, csak egy apró seb, szóval Kyo mégse mondta le az
éttermet, pedig nagyon gondolkozott rajta. Próbáltam nem gondolni arra, hogy a
banda többi tagja is ott lesz. Aztán belegondoltam, lehet ez mégsem olyan rossz
dolog. Elvégre, legalább az étteremben sem hinnék azt, hogy ő „mostohaapa”
helyett valami más, valaki más nekem.
Eltanultam Kyotól a
nyugodt álcát, amit ő mindig alkalmaz mindenkivel szemben, így még őt is nyugodttá
tudtam tenni. Persze belül tomboltam a kíváncsiságtól. Azt hiszem, ezt nem
fogom tudni megszokni. Az ő látványához, közelségéhez már hozzászoktam, de a
többiekéhez? Mondjuk Toshiyáéhoz? Furcsa lesz nagyon...