08.

Pénteken reggel elhatároztam, hogy nem hagyom magam megrémíteni, megfélemlíteni. Egyelőre csak az ágyban feküdtem, és bámultam a plafont; mély levegőt vettem, majd behunytam a szemem, és magam elé képzeltem a testnevelés tanár arcát. Nem... még mindig nem érzem úgy, hogy túl fogom élni a mai napot.

Mikor az órámra pillantottam, észrevettem, hogy túl korán van még. Felültem hát, és az éjjeliszekrényemre néztem; általában az az első dolgom, hogy az előző este odakészített pohár vizet megiszom. De víz nem volt ott, volt ott viszont más meglepetés. Alig kinyílt szemem tágra kerekedett, amikor észrevettem, hogy a Dir en grey összes kiadott lemeze ott pihent mellettem takaros kis toronyba rendezve.

Levettem a legfelsőt, ami a legutóbb kiadott lemezük volt, és kinyitottam. Egy apró cetli hullott az ölembe. Mivel a lemez megvan nekem is eredetiben otthon, kicsit lelkiismeret furdalásom volt. A rajongója vagyok, de hazudtam neki. Sóhajtottam egyet, majd felvettem a cetlit, és megnéztem, mit írt rá.

„Ha tanácsolhatom, ne ezzel az albummal kezdd, hanem a legalsóval. Kíváncsi vagyok a véleményedre!”

Most nem írta alá. Szinte láttam magam előtt, ahogy besomfordált a szobámba éjjel, és letette az éjjeliszekrényemre a kupacot. Megrándult az arcom, amikor elképzeltem, hogy fölém hajolva betakargat. Megráztam a fejem, és a laptopomhoz léptem a stócnyi CD-vel. Ahogy láttam, nem rakta bele a kislemezeket. Szerintem is elég egyelőre ennyi. Így is el kell játszanom, hogy egyet sem ismerek tőle. Felmásoltam a Gauze-t a laptopomra, majd felmásoltam a telefonomra is. Aztán így jártam el a soron következő albumokkal is: Macabre, Kisou, Vulgar, Withering to Death., The Marrow of a Bone, Uroboros és a Dum Spiro Spero is felkerült. Ezentúl magamnál fogom hordani, talán megnyugtatnak majd napközben, ha történik valami. Amikor ideérkeztem, és biztos lett, hogy Kyo lesz a fogadó családom, akkor letöröltem minden albumot a laptopomról és a telefonomról is, hogy még véletlenül se nyomjam be, vagy csörrenjen meg valamelyik szám, mint csengőhang, vagy ébresztő. Reménykedtem benne, hogy nem fog történni ma semmi, de egy The Fatal Believer tuti megnyugtat majd, akármi van.

Zuhanyozás közben be is nyomtam a Gauze-t. Annyira furcsa, hogy 15 év alatt kiadtak 8 albumot, és még így is kevésnek érzem. Nagyon kevésnek... volt már jó párszor, hogy végighallgattam az egész diszkográfiát, és nem éreztem úgy, hogy elég volt. Ami pedig a koncerteket illeti: még nem volt alkalmam végignézni egy fellépést, de lehet, ha Kyo kooperatív lesz, talán elvisz.

Kíváncsi vagyok, hogy a jelenlétemtől visszafogná-e magát. Őszintén remélem, hogy nem.

Mikor lementem – alapozóval az arcomon –, ő még nagyon álmos fejjel ült az asztalnál. Kíváncsian nézett fel rám, szemei alig voltak nyitva. Nem bírtam ki, hogy ne vigyorogjak rá. Kivételesen kipihent vagyok. Lehuppantam vele szemben.

- Jó reggelt – szóltam neki, mire halványan elmosolyodott.

- Jó reggelt – felelte. – Hogy vagy?

- Jól – bólintottam. – Köszönöm a CD-ket. Meg fogom őket hallgatni – mosolyogtam fel rá.

Talán a fény tette, vagy úgy volt, ahogy láttam, de mintha halvány pír öntötte volna el az arcát.

- Oké – sóhajtott, majd elém tolt egy joghurtot, egy pohár tejet, és középre vajat meg egy rakat pirítóst.

Először ettem két-három szelet vajas pirítóst, majd elfogyasztottam a joghurtot is.

- Finom – motyogtam, majd felsóhajtottam, és leküldtem a tejet is.

- Végre eszel – sóhajtott Kyo is megkönnyebbülve.

Ha jól számoltam, ő már a hatodik szelet kenyeret ette. Na nekem nincs ekkora gyomrom. Reggel örülök, ha egy falat lemegy a torkomon. De gondolom, a szöszmötölés és a zuhanyozás miatt már megéheztem kissé. Megtöröltem a számat, és sóhajtottam egyet. Kyo elém tolt egy papírt.

- Igazolás – magyarázta.

- Köszönöm – feleltem, majd eltettem a papírt a zsebembe. – Remélem, nem maradtam le sok mindenről...

Kyo elmosolyodott.

- Nem hiszem – felelte. – Amúgy is, gyorsan behozod a lemaradást.

- Honnan tudod? – vontam fel a fél szemöldökömet.

- Tudom, és kész – kacsintott rám, mire elpirultam. Elvigyorodott, majd befejezte az evést, elpakolt, és nyújtózott egyet. – Kész vagy?

- Igen, csak még felmegyek a táskámért – feleltem, és elindultam a szobámba.

Felkaptam a cuccaimat, majd visszamentem Kyohoz, aki már a kocsikulcsot pörgette az ujján. Hamar elindultunk, talán túl hamar. Mikor odaértünk az iskola épületéhez, megpillantottam valakit, akitől azonnal görcsbe rándult a gyomrom.

- Legyen szép napod – kívánta Kyo. – Délután jövök. Arra gondoltam, vacsorázhatnánk mondjuk egy étteremben.

Hirtelen nem tudtam mit felelni, csak értetlenkedve néztem rá. Láthatóan zavarba jött.

- Megérkeztél épségben, és túlélted az első suli hetet – magyarázkodott.

- Á, igen! – csaptam homlokon magam. Viccesre veszem inkább a figurát. A zavartságot nem bírom kezelni, ahogy azt sem, ha valaki dühöng körülöttem. – Ez egy jó ötlet! De előbb várd meg a mai nap végét; nem biztos, hogy túlélem.

- Nagyon vicces – vigyorgott rám, majd kiszálltam, ő pedig elhajtott.

Mielőtt elindulhattam volna az iskola épülete felé, ami meglepően kihalt volt, valaki elkapta a karomat.

- Mi ez a hiszti, a rosszullétről? – mormogta valaki a fülembe.

- Engedjen el – vetettem oda, de hiába.

Behúzott az épületbe, majd le a tornatermekhez. A terembeosztásoknál láttam, senkinek nincs itt első órája pénteken. Akkor minek jött be a tanár ilyen korán? A folyosó egyik rejtett szakaszára húzott, és nekilökött az ajtónak.

- Nos... most már jobban vagy? – suttogta a homlokomra, miközben ujjai a torkomra feszültek. Nem tudtam válaszolni, de nem is várt választ, mert folytatta. – Nem ajánlok még egy ilyen hirtelen hiányzást.

- De rosszul lettem – motyogtam fojtott hangon, mire szorosabbá vált a szorítás a torkomon.

- Nem érdekel! Azt ajánlom, legközelebb hívj fel, ha nem jössz be. Tudni akarok minden lépésedről – sziszegte a fülembe, hogy a hideg is kirázott tőle.

- Hogy hívhattam volna, Kouyou-san, mikor akkor még nem is tudtam a telefonszámát? – köhögtem az ujjaitól fulladozva.

Erre enyhülni kezdett a szorítás.

- Kivételesen igazad van – mormogta, majd a szemembe nézett. – De akkor sem engedhetsz meg magadnak ilyeneket, megértetted?!

- Igen...

A tanár elmosolyodott, és fogaival erősen a nyakamba harapott. Belém fojtotta a sikolyt az egyik kezével, közben tovább harapdált. Éreztem, hogy a bőröm megadja magát, és az éles fájdalom arra engedett következtetni, hogy a húsomban vannak a fogai. A vállaiba mélyesztettem a körmömet, és próbáltam kapálózni, de nem tudtam ellenkezni sehogy.

- Gyenge vagy – vetette oda nekem sziszegve, miután elhúzódott tőlem. Ernyedten lógtam a karjaiban, miközben lenyalogatta a vért a nyakamról. – Hagyd abba a bőgést, szedd össze magad!

Levette a számról a kezét, és elhúzódott. Villogó szeme már semmilyen érzelmet nem keltett bennem. Teljes megadásom szemmel láthatóan megzavarta. Nyelt egyet, és elengedett.

- Menj az órádra!

Elindultam, kikerültem őt, és felmentem az első emeletre, majd meglátogattam a mosdót. Megnéztem a nyakamat, ami még sajgott a fájdalomtól.

Nem volt rajta semmilyen seb. A bőröm ép volt, sértetlen, csak némi vér száradt rá.

*

Egész nap foglalkoztatott a saját nyakam. Ha nem sértette volna fel a bőrömet, nem lett volna vér; ráadásul még véraláfutások sincsenek, nemhogy nyílt seb. Pedig éreztem a saját vérem lüktetését. Érdes nyelve a húsomat simította végig.

Megborzongtam, és arra a helyre csúsztattam az egyik kezemet.

Az osztállyal tesi órán felméréseket csináltunk. Kouyou megint megszívatott. Becsmérlő megjegyzésekkel illette a teljesítményemet, és ha ez nem lett volna elég, még rossz osztályzatot is adott óra végén. Leizzadva, fáradtan sétáltam a bejárat felé. Mikor megláttam Kyo autóját, mintha egy nagy követ löktek volna le a szívemről; legalább ő normális velem. Chisato kiélte magát az „új hús” megismerésében, így már konkrétan nem is foglalkozik velem. De nem vetem a szemére. Talán én magam is taszítom magamtól az embereket, ahogy ők elmennek mellőlem.

Ha egyet elveszítesz, hiába van ott száz, ha neked az az egy kell. Ha túlteszed magad rajta, akkor pedig késő, mert a többiek nem foglalkoznak veled. Mintha egy szerelmes történet lenne, csak sajnos nem az.

Magányosnak éreztem magam, ahogy az autó felé lépdeltem. Barátom sem volt soha. Voltak srácok, akiket érdekeltem, de nem hittem nekik, így ők is eltűntek mellőlem.

Furcsa... ha nem akarok megbizonyosodni arról, hogy fontos vagyok-e egyeseknek, akkor az emberek egyszerűen csak eltűnnek. A ködből emberek lépnek ki, emberek vesznek el benne, és mindig homály fedi, mit fog hozni a holnap.

Hiányoztok, gondoltam. Hiányzik, hogy nem beszélünk. Hogy nem mondjátok el, mit éreztek. Hogy nem hallhatom a hangotokat. Hogy nem látlak titeket. Se mosolyogva, se sírva, se dühöngve, vagy töprengve. Olyan, mintha meghaltatok volna, vagy én haltam volna meg számotokra. Én pedig belefáradtam mindig utánatok nyúlni a sírból, amibe belelöktetek.

Most először hideget érzek magamban. Mindig ennyire üres voltam, és hideg? Minden bizonnyal igen. Mindenesetre bánom, hogy így alakult. Ha lehetne változtatni, megtenném. De nincs bennem elég kurázsi ahhoz, hogy lépjek.

Inkább várok, mint egy jóhiszemű bolond, aki naiv képzetekbe ringatja magát.

De két biztos pont volt az én reménytelen életemben: egyik anya volt, a másik pedig az a férfi, aki az autóban vár rám. Kinyitottam az ajtót, majd beszálltam, hátra dobtam a táskámat a hátsó ülésre.

- Szia – szólt vidám hangon. Az arcomra pillantva azonban észrevette, hogy valami nincs rendben. – Milyen napod volt?

- Jó – feleltem halkan, majd rápillantottam.

Kíváncsiságot és némi aggodalmat véltem felfedezni az arcán, de amint egymásra talált a pillantásunk, letörölte érzelmeit. Üres arckifejezése enyhén felzaklatott. Nyeltem egyet, és a műszerfalra néztem, majd ki az ablakon. Kyo megköszörülte a torkát, és váltott.

- Arra gondoltam, étterem előtt hazamehetnénk, hogy lepakold a cuccaidat – mondta, majd elindította a kocsit, és kigördültünk az utcára. Nem válaszoltam. Hátrafordultam, kivettem a táskámból az üveg vizemet, és belekortyoltam. Tévedtem. Nekem csak anyám van. Még Kyo sem vállalja be az igaz érzelmeit előttem.  – Az az igazság, hogy a zenekarom is ott lesz.

A döbbenettől ráprüszköltem a lábamra a vizet.

- Tessék?! – köhögtem.

Kyo spontán felnevetett.

- Most mi az? Csak pár olyan vén róka lesz ott még, mint én, és kész. Vacsorázni fogunk. Senki nem fog egész este hörögni meg húrokat tépni.

Miközben beszélt, lefékezett, hátranyúlt egy törülközőért, és beledobta az ölembe.

- Tudod, nagy tüskét hagyott a szüleimben a régi sok veszekedés – tette hozzá halkabban. Az utat nézte, én pedig gondoskodtam a balesetemről, de ezekre a szavakra felnéztem rá. – Éppen ezért nem valami jó velük a kapcsolatom. Az én családom a zenekarom. Nincsen több olyan ember, akiben annyira megbízom, mint bennük, és szeretném, ha megismernéd őket.

Ez furcsa, gondoltam. Egy interjúban pont azt olvastam, hogy nem engedik magukhoz közel egymást, mert akkor nem tudnának a zenére koncentrálni. Be is pöccentem emiatt; egyáltalán nem is beszélgetni egymással...

De most, Kyo arcát látva éreztem, tudtam, hogy nem hazudik.

- Nem vagytok vén rókák – feleltem végül, mire ciccent egyet. Kajánul elvigyorodtam. – Sőt, jól tartjátok magatokat.

- Inkább a képmanipuláló programok tartanak jól minket – mormogta.

- Ez nem igaz. Alig van pár szarkalábad – hajoltam hozzá közelebb. Rám nézett a szeme sarkából, és haragot véltem felvillanni benne. – Nevetőráncaid sincsenek.

- Az én életem nem móka és kacagás – vetette oda, de nem akartam venni a lapot.

- Arról nem is beszélve – tettem hozzá –, hogy edzésben is tartod magad.

Bosszúsan összevonta a szemöldökeit, én pedig nyugodtan hátradőltem a székben. Lepillantottam a kezeimre.

- Honnan tudod? – kérdezte végül pár másodperc múlva.

- Megnéztem pár koncertfelvételt – közöltem szemrebbenés nélkül. – Furcsa is, hogy most pólóban látlak.

Kyo elsápadt zavarában.

- Me-megnéztél pár koncertfelvételt? Mikorit?

- Blitz 5 Days.

- Az régi – pufogott.

- A budokani koncertbe is belenéztem – emeltem meg a hangomat, mintha letorkolni akarnám.

- Az se valami új – vigyorgott az útra csúfondárosan. – Azóta sok idő eltelt.

- De nem elég ahhoz, hogy ráncosodj vagy kövérebb legyél – oltottam le. – El kell keserítenem téged, tökéletes passzban vagy.

Csücsörített, mintha azon töprengene, hogyan, mivel vágjon vissza, mire elnevettem magam. Erre a szemöldökeit is összevonta, és ettől még viccesebb lett az arca.

- Na jó, nem vitázom – sóhajtott végül, mire győztesen hátradőltem a székben újra.

Miután hazaértünk, lepakoltam a cuccaimat, lezuhanyoztam, és a törülközőmbe burkolózva megálltam a szekrényem előtt. Kinyitottam az ajtaját, és szemlélni kezdtem a felsőket, nadrágokat és szoknyákat. Elhúztam a számat, és már legalább negyed órája így álltam, a talpammal simogatva a szőnyeget – szerintem már meg is száradtam –, amikor torokköszörülést hallottam az ajtóból.

Ahogy arra kaptam a tekintetem, szinte azonnal bevertem a halántékomat a szekrényajtó sarkába. Úgy éreztem, menten szétreped a fejem. Ha a koppanás már önmagában nem lett volna elég kínos, meg is szédültem. A mellkasomhoz kaptam, hogy legalább a törülközőt ott tartsam a helyén, de a szaggató fájdalomtól keresztbe állt a szemem. Ironikusan arra gondoltam, hogy nem épp így akarok csillagokat látni.

Megpróbáltam a szabad kezemmel megkapaszkodni a szekrényben, de úgy tűnt, egy fél lépést máris hátráltam kínomban. Hirtelen forró karokat éreztem meg magam körül, arcom pedig valami melegnek és finom illatúnak dörgölőzött. Tudtam, hogy hazudik és nem hízott; bőre feszes, karjai izmosak, ahogy szorít magához. Zavarodottságomban egy szót se tudtam kinyögni, csak kínlódva nevettem, amíg fájdalom nem hasított pár másodperc múlva újra a fejembe.

- Olyan szerencsétlen vagy – dorgált Kyo.

- Én... hősöm – sóhajtottam a forró mellkasba, miközben szabad kezemmel megkapaszkodtam az ingben.

Szíve őrült tempóban vert, arcommal éreztem. Dudumm, dudumm, dudumm. Agyam mindeközben csak arra tudott gondolni, hogy egy rongy híján anyaszült meztelen vagyok, engem mégsem ez izgat, hanem inkább az, nehogy oly gyorsan verjen ez a szív, hogy egyszer csak megálljon.

- Már jól vagyok – próbáltam volna meg elhúzódni, és ekkor vettem észre, hogy már hosszú percek óta ülünk az ágyamon.

- Nem hiszem – felelte Kyo. – Vérzik a halántékod. Megvárom, amíg jobban leszel, aztán megnézem, mennyire súlyos.

Ekkor megláttam a vörös foltot az ingjén. A tekintetem hirtelen kitisztult, és eszembe jutott a reggel eseménye. Ettől teljesen kijózanodtam a fájdalomból.

- Jól vagyok – jelentettem ki, és elhúzódtam tőle.

- Biztos? – kérdezte.

A tekintetem zavart volt, a gondolataim rohantak össze-vissza. Nem tudtam lépést tartani saját magammal, és ez probléma volt. Kényszerítettem magam, hogy ki tudjak kapcsolni. Mikor ez sikerült, bólintottam. Ekkor vettem észre azt is, hogy fél kezével a bal vállamat fogja.

Forró ujjai meztelen bőrömön pihentek.

A gondolattól forróság futott rajtam végig, ettől pedig elvörösödtem. Kyo aggodalmas arcot vágott.

- Nem hiszem, hogy...

- De, de, jól vagyok – dadogtam. – Kimegyek a fürdőbe, megmosom... az... arcom... melegem van... igen...

Elhúzódtam tőle, ekkor ő leengedte a kezét, és felállt, ugyanakkor, amikor én, még mindig bizonytalanul méregetve engem. Nem hisz nekem. Pedig el tudok menni a fürdőig! Csak ne legyen annyira a sarkamban... ez a kínos érzés... nem tudom kezelni a helyzetet.

A csap alá dugtam a fejemet, és megengedtem a vizet. Élveztem, ahogy a hideg vízcseppek tompították a fájdalmat, és elviseltem a lefolyóba csurgó vizes vér látványát.

Azt hiszem, a vérhez hozzá kell szoknom.

Szerencsére nem történt maradandó sérülés, csak egy apró seb, szóval Kyo mégse mondta le az éttermet, pedig nagyon gondolkozott rajta. Próbáltam nem gondolni arra, hogy a banda többi tagja is ott lesz. Aztán belegondoltam, lehet ez mégsem olyan rossz dolog. Elvégre, legalább az étteremben sem hinnék azt, hogy ő „mostohaapa” helyett valami más, valaki más nekem.

Eltanultam Kyotól a nyugodt álcát, amit ő mindig alkalmaz mindenkivel szemben, így még őt is nyugodttá tudtam tenni. Persze belül tomboltam a kíváncsiságtól. Azt hiszem, ezt nem fogom tudni megszokni. Az ő látványához, közelségéhez már hozzászoktam, de a többiekéhez? Mondjuk Toshiyáéhoz? Furcsa lesz nagyon...