01.

Szakadt az eső.
Arra gondoltam, hogy felveszem a jó szőrös kabátomat, de végül nem tettem. Rosszul döntöttem kora reggel. Dideregve bemásztam a tanterembe, a legutolsó padsorba, majd a tanárral nem is foglalkozva, elővettem a kis füzeteimet. Magyar óra van, de mivel engem sokkal jobban érdekel valami más, ezért nem foglalkozom ezzel. Magyarból mindig is jól feleltem, illetve írtam dolgozatot, még akkor is, ha nem figyeltem oda.
Rajtam valami átok ül, gondoltam, miközben kinyitottam a szótárfüzetet. Arra gondoltam, hogy idefelé elolvasom azokat a szavakat, amiket már nagyjából megtanultam, erre a busz tele volt tömve, a megállóba pedig be se fértem. Halott próbálkozás volt. A fülesemből bömbölő Three Days Grace miatt oda se bagóztam az esőre, és persze bőrig eláztam – annyira nem bántam. Nagyon szeretem az esőt. Teljesen megnyugtat a gondolat, hogy esik. Szeretem nézni a félhomályban szitáló vízcseppeket. Nem tudom elmagyarázni, miért találtam gyönyörűnek, de egyszerűen az volt.
Ami engem illet, még csak tizenkilenc vagyok, lassan húsz, de addig még van időm. Egy kéttannyelvű iskolába járok, anyanyelvi szinten beszélek angolul, németül viszont csak egy középszintre futotta. Őszintén szólva nem szeretem azt a nyelvet. Szeretem a német bandákat, bár abból csak kettőt ismerek, a Rammsteint és a Die Toten Hosen-t. Utóbbitól csak egyetlen számot, de ez is annak rovására ment, hogy nem bírom a nyelvet. Őszintén szólva annyira vicces a kiejtés, hogy jó pár órán elröhögtem magam, mikor a tanár németül hadovált.
Sajnálom, én a legfurább helyzetekben is képes vagyok nevetni.
Például, míg apám élt, volt egy eset, amikor széttörte a billentyűzetet az asztalon. Na akkor sajnos szakadtam a röhögéstől, amit ő nem igazán honorált. Viszont ahogy felidéztem magamban oly sokszor, azért nevettem, mert tetszett, ahogy repkedtek a gombok. Mindig is mulattatott a helyzet, ha mások idegesek voltak valamiért, és törtek-zúztak. Ez egy rossz tulajdonságom, azt hiszem.
De ahogy elképzelted, ahogy egy harmincas éveiben járó férfi ideges lett egy játék miatt, ezért felkapta a billentyűzetet, és szétverte azt az asztal szélén – te is elmosolyodtál nem? Na pont ez az, amiről beszélek.
Világéletemben mulattattak olyan dolgok, amik másokat nem. Ami azt illeti, emellé olyan érzékeny vagyok, hogy egy film utolsó 10 percén, ami megható, órákat vagyok képes bőgni. Szerencsére ezeken a pillanatokon senkivel nem kell osztoznom, mivel a közelemben nincsenek barátaim.
Pár keserű tapasztalat vezetett el idáig: játszottak már velem undorító dolgokat, kifiguráztak, röhögtek rajtam a hátam mögött – aztán hülyének néztek, mikor konfrontálódtam. Hibás voltam, amiért magamra vettem, de az vesse rám az első követ, akivel nem volt még ilyen. Talán túloztam, sőt, biztos. De erre nincs szükségem. Inkább legyenek olyan emberek, akiket meghallgathatok, mint olyanok, akikkel majdnem minden hétvégén tök jól elvagyok, aztán meg alám tesznek.
Elegem van a képmutatókból...
Pedig azt mondják, az én hobbim nagyon azok közé tartozik, ami manapság „kelendő”. Nem tudom, miért mondják ezt; szerintem felesleges ilyesmiért rajongani, de mégis, mégis van ebben az egészben valami, amiért még én is csinálom. Nincs előttem kifejezett, komoly cél, hiszen sosem fogok eljutni odáig, de mégis érdekel. Talán a nyelvérzékemet akarom komoly próbának kitenni, ki tudja. Én sem tudom a pontos okot. Egyszerűen akarom és kész.
Ez olyan, mint mikor meglátsz egy doboz bonbont, és mindegyik ínycsiklandozó – fogalmad sincs, melyiket vegyed ki, ezért döntesz egynél, és azt addig szopogatod, míg el nem olvad. Csakhogy ez a bonbon nem fog elolvadni a számban. Annyira nehéz és összetett nyelv, hogy még engem is próbára fog tenni.
De nem bánom! Egyáltalán nem bánom. Szeretem a kihívásokat, szeretem megmérettetni magam. És ha még nem is jutok ki Japánba, akkor is ismerni akarom a nyelvet.
- Apropó – állított meg a tanár, miközben kifelé mentem. – Nézze csak; talán érdekelné magát.
A kezembe nyomott egy papírlapot. Első ránézésre nem találtam rajta semmi érdekeset, majd elakadó lélegzettel láttam a feliratot: cserediák program Japánban.
- De én nem tudom annyira a nyelvet – mondtam halkan, felnézve a tanárra szőke, egyenes tincseim mögül.
- Nem szükséges, nézze csak – mutatott az egyik sorra, ami azt hirdette, ottani nyelvtanulást biztosítanak. – Magának van ösztöndíja; két hónapra kimehetne egy családhoz, vagy felnőtthöz. Nem érdekli?
Ami azt illette, nagyon is érdekelt. Hazamentem suli után, és mutogattam Anyunak a papírt. Ő lelkesen támogat mindig, bár kicsit beteg, de egy hónapra talán itthon hagyhatnám. Vékony, alacsony, fekete hajú nő, kicsit megtört abban, hogy Apu meghalt. Apu normális ember volt, bár annyira nem élt tevékeny életet; a gépek teljesen lekötötték. Az első emlékem így is az, hogy ülök a Commodore előtt, és játszom.
Anyunak volt megtakarított pénze, amiből nagyobb lakásba akartunk volna költözni, de azt mondta, hogyha nagyon szeretném, megcsinálhatom a cserediák programot, mert maradna is a pénzből, és tényleg hasznos lenne.
Amíg én suliban voltam, ő és a tanáraim előkészítették a papírokat is. Ideges vagyok már napok óta, de fogalmam sem volt, miért. Amint kiderült, hogy egy harmincas éveiben járó férfihoz fogok kerülni, azóta bennem van az idegesség. Nem, mintha félnék tőle. Üres tekintettel néztem magam elé, majd újra megkérdeztem a nevét.
- Nishimura Tooru – mondta a recepciós nő. Úgy éreztem, mintha valaki jéghideg vizet öntene a fejemre, ami egészen a kislábujjamig elér. – Nem kell tőle félni – nevetett a nő. Köpcös, barna, göndör hajú, egy kiló sminkkel az arcán, és vastag keretes szemüveggel. Mulattatta, hogy elsápadtam. – Akar róla látni képet?
- Nem – löktem el magam a pulttól. – Azt hiszem, minden rendben lesz.
Igen, rendben lesz, gondoltam. Rengeteg Nishimura és rengeteg Tooru van Japánban. Rengeteg harmincas éveiben járó Nishimura Tooru lehet Japánban. Egyáltalán nem ritka név.
De mégis... nem hagy nyugodni a gondolat... játszani kezdtem a pólóm aljával, miközben a hajamba túrtam. Atyavilág... nem hiszem, hogy túlélném, ha...
NEM! Ne gondolj erre...
Két éve volt egy durva „kilengésem”, Apu halála után. Apám volt az egyetlen, akivel nagyon jól kijöttem; mondhatni ő volt a lelki társam. Totálisan egy ágról szakadtunk. Anyuval nagyon megromlott a kapcsolatom a halálakor, mindketten magunkba zuhantunk. Volt, hogy egymásnak estünk. Akkoriban nem volt ritka az érvagdosás. A nyomait a mai napig hordom, csak Anya tudja, miért. Hülyék voltunk; szükségünk volt egymásra, hogy erősítsük a másikat, erre mindketten marni kezdtük a sebeket, és felhánytorgattuk a hibákat. Utáltam ezt.
Akkoriban kezdett el érdekelni a japán kultúra, és szinte rögtön nyakig ástam magam bele Apu halála után. Próbáltam valahova elmenekülni, bárhová, csak ne kelljen otthon a hülyeségekre koncentrálnom. Akkoriban mindenért belém kötött Anyu. Szeretem őt, de voltak nehéz, nagyon nehéz időszakaink.
Szóval akkoriban találtam pár zenekart, és mind nagyon nagy hatással volt rám, köztük az az egy is, akinek egy bizonyos Nishimura Tooru az énekese. Megmentett attól, hogy véglegesen hidegre tegyem magam. Miatta abbahagytam az érvagdosást. Sokan elítéltek emiatt, de mit tegyek, ha így volt?
Épp ezért nem lehet ő, gondoltam, miközben nagyot sóhajtva bepakoltam a táskámba, és cicafüles sapkát húztam a fejemre. Ő nem lehet. Hogy vállalna már cserediákot a saját, puccos lakásában?

Röviden kifejezve önmagam, szarul éreztem magam aznap reggel, amikor az induláshoz készülődtem. Már előző este bepakoltam mindent, amit fontosnak véltem, de még így is nagyon szegényes volt a ruhatáram. Ironikusan néztem tükörképet magammal, miközben arra gondoltam, hogy újra lesz „Apám”. Kisöpörtem túl hosszú szőke tincseimet az arcomból, ami enyhén ovális formájú, de egyáltalán nem szép. Gyűlölök magamon mindent, kivéve a szemem színét és a hajamat, amiért selymes. Kevés önbizalmam miatt olyan életet éltem, mint egy apáca, de nem is érdekeltek túlzottan a férfiak. Hófehér arcomat a neon egyáltalán nem dobta fel, míg végül inkább fogat mostam, és nem figyeltem az üvegre többé. Felesleges. Az árnyéka vagyok önmagamnak.
Mégis félek itt hagyni amúgy erős Anyámat. Ő büszke lesz és boldog, hogy legalább egy álmom teljesül, de az ő álmait ki fogja teljesíteni? Mikor fogok tudni hozzájárulni, hogy ő elmehessen olyan helyekre, ahova szeretne? Feszélyez a gondolat. Az emberek mindig máshová vágynak, mint ahol élnek.
Kiköptem a vizet, és miközben megtöröltem a számat, ismét farkasszemet néztem magammal.
- Nishimura, eh? – sóhajtottam, miközben beletettem a tartóba a fogkefémet. – „Oto-san”...
Copfba fogtam a hajamat. Akárhogy is, nem a Dir en grey-es pólómban megyek majd a reptérre, és nem is a Dir en grey-es Filth korszakos pénztárcámat fogom használni egyelőre. Még mindig fura megérzésem van az egésszel kapcsolatban, nem hagy nyugodni a dolog. Elpakoltam a maradék szükséges holmit, bedobtam a kis kézitáskámba egy Harry Potter kötetet, majd Anyuval megindultunk a reptérre.