02.

Tömegközlekedéssel jutottunk el addig. A férfi e-mail címe a telefonomban volt, és akkor kell majd e-mail-t küldenem neki, ha 20 perc van Tokióig. Vettem magamnak egy Sió almalét, és arra gondoltam, hogy két hónapig nem fogok ilyet inni. Azért ez hiányozni fog. A pici dobozos, szívószálas kiszerelés. Nagyon szeretem. Még egyszer utoljára megnéztem az irataimat, kártyáimat, hogy minden nálam van-e. A bankkártyát odaadtam Anyunak, azt nem vihetem be az országba, és nálam már csak yen van, forint nincs. Az előző pár napban végigsétáltam a városban, és csináltam egy csomó képet – ezeket majd nézegethetem. Biztos hiányozni fog Budapest.
Anyu elmondta az anyák szokásos szövegét, hatvanszor elismételve, hogy vigyázzak magamra. A nyakamba tette a nyakláncát az eljegyzési gyűrűjével együtt, és végleg búcsút intett nekem, miután egymás lelkére kötöttük, hogy vigyázunk magunkra.
Az első óra nagyon nehezen telt el. Mivel nem ablak mellett ültem, ezért nehéz lett volna a külvilágot szemlézni. Mellesleg amint felültünk, egyből valami hullámvasutas dolog jutott eszembe, és mikor már zöldültem, a légikísérő inkább az ölembe tett egy zacskót. Ami azt illeti, utálok hányni, és nem akartam gyenge lenni, de egy biztos: megcsókolom a betont, ha földet érek.
Először rohadtul kezdtem unatkozni, így az MP3 lejátszómon kerestem magamnak valami zenét. Tehettem volna fel a kis notebookomra valami filmet, de nem tettem. Megnyitottam a blogomat, amit a notebookomban tárolok, és elkezdtem írni a félelmeimről és a gondolataimról. Remélem, minden rendben lesz majd... persze nehéz ezt így előre megjósolni, de nem jó, hogy még mindig gyomorgörcsöm van.
Pár óra így telt el, majd szundítottam egyet. Mikor felébredtem, a nő szólt, hogy fél óra múlva megérkezünk. Végre... sóhajtottam egyet, majd elővettem a telefonomat, és küldtem egy e-mail-t ügyeletes „apámnak”. Ő nem válaszolt, de biztos megkapta az üzenetet, szóval nem foglalkoztam ezzel, csak leléptem netről, és tovább lazítottam. Otthon reggel volt, itt este lesz. Hogy a fenébe fogok átállni...
Mikor leszálltunk, a gyomrom még kisebbre zsugorodott. Még mindig nem tudom elhinni, hogy itt vagyok, de kezdek nagyon izgatott lenni. Őszintén szólva, alig fértem a bőrömbe. Megvártam, amíg mindenki, aki sietett, leszállt, és csak azután indultam el; mindent meg akarok jegyezni. Úgy tűnik, a váróban mindig rengetegen vannak, többen táblát tartva maguk előtt. Először a cumómért akartam menni, de végül elvetettem az ötletet – elmacskásodott tagokkal kinek van kedve cipelni az öt kilós sporttáskát?
Szóval megkeresem először Apucit, gondoltam magamban, és megfontolt, apró lépésekkel a tömeg felé mentem-lestem. Egy csomó furcsa alak volt ott: fiatal japán lánykák, férfiak, idős nők. Itt egy csomó ember megfordul, gondoltam. Tök jó lehet egy reptéren dolgozni, segíteni az embereknek.
A táblákat kezdtem nézni. Volt ott mindenféle név; Smith, Lee, de cifrák is, Finious; aztán hirtelen kiszúrtam a sajátomat. Nyeltem egyet. Már az ujjak, amik tartották, azok sem voltak bíztatóak. Ezt... én nem hiszem el. Felkaptam a pillantásomat a férfi arcára, és megállt bennem az ütő. Pár másodpercre minden leállt körülöttem, ahogy felfogtam, kit látok. Ez... nem lehet igaz... eddig teljesen másfelé nézett, de ekkor találkozott a tekintetünk, és rögtön kifutott a vér az arcomból. Azt hittem, sarkon fogok fordulni, és visszaszaladok a gépbe. Bárhová, csak el innen.
De végül nyeltem egyet, vettem egy mély levegőt, és odaléptem hozzá. A formaságoknak megfelelően köszöntöttem, amit viszonzott. Félbe hajtotta a táblát, és elindultunk kifelé. Először azt hittem, csak a kósza szél sodorta felém azt az illatot, de rájöttem aztán, hogy nem. Milyne finom illata van... zavarbaejtően finom. Miért Nishimura Tooru-ként jelentkezett erre a programra, ha egyszer utálja a Toorut?
- Jól utaztál? – kérdezte, totál kirángatva és porrá zúzva az összes gondolatomat.
- Igen, köszönöm – feleltem megszeppenve.
- Nem volt semmi gond a gépen?
- Nem.
Annyira kínos volt. Valahogy úgy éreztem, ő csöndes ember, és ami azt illeti, én is az vagyok. Valahogy be kellene indítanom a beszélgetést, de hiába járattam az agyamat, mindig oda lyukadtam ki, hogy úristen, én egy híres emberrel fogok együtt élni két hónapig. Egyszerűen képtelen voltam másra gondolni.
- Vegyük fel a csomagodat – mondta pár perc múlva, majd felnézett a feliratokra, amiket én nem tudtam elolvasni; még túl kevés kanjit ismertem hozzá. Most először ez rohadtul idegesített. Mellette idegesít. Más ember mellett talán annyira nem zavarna, de pont Őmellette... – Erre megyünk.
Követtem, arra gondolva, hogy ennél kínosabb nem lehetne a helyzet. Aztán amint ezt végiggondoltam magamban, azonnal rájöttem, hogy tévedtem: gumis talpú cipőm, ami nem a legjobb fajta, megcsúszott a vizes padlón, amit nem rég mostak fel, és seggre ültem. Egy nyikkanást se adtam ki, és megpróbáltam gyorsan felpattanni, hogy Kyo semmit se vegyen észre belőle, de túl lassúnak bizonyultam.
- Jól vagy? – kérdezte, mire bólogattam, és megköszöntem a kérdését. – Mehetünk lassabban...
Uram isten, ne!
- Nem kell, köszönöm – hajoltam meg szégyentől vörös arccal, majd követtem tovább.
Nem vagyok egy gyenge, béna nőszemély, csak hozzá kell szoknom a jelenlétéhez! A fenébe már! Ő csak egy férfi! Így is lett meghirdetve a program. Egy mezei japán férfi. Tök mindegy, mi a foglalkozása, felejtsd el!
Szándékosan eltereltem a gondolataimat. Megtaláltuk a táskámat, de ragaszkodtam hozzá, hogy én vigyem, akkor is, ha rohadt nehéz volt. Kyo nem vitatkozott, hagyta, hadd csináljam a hülyeséget. Mikor azonban nem tudtam kimenni a bejáraton, átvette. Úgy láttam, mintha elfojtott volna egy mosolyt. Kinevet, gondoltam. Szánalmas vagyok, ostoroztam magam. Felhúztam a cipzárt a pulcsin, egészen a nyakamig, és a kapucnit is felvettem. Pluszba a hajamat is direkt úgy igazítottam, hogy a fél arcom ne látsszon. Nincs kedvem látni a kajánkodását.
- Kell valami a boltból? – kérdezte, miközben egy fekete kocsiba pakolta be a táskám.
- Nem kell semmi, köszönöm – motyogtam halkan, majd beszálltam az autóba, miután kinyitotta nekem az ajtót.
Most komolyan ő lesz az „Apám”? Eddig azt hittem, ez csak egy rossz vicc, vagy egy álom, de úgy tűnik, nem. Pedig igencsak szeretnék felébredni. Becsatoltam az övet, majd fázósan összefontam a mellemen a karjaimat, és kibámultam az ablakon. Furcsa, gondoltam. Most is olyan közel van hozzám... beindította a motort, és elindultunk. Nyugodtan, laza tempóban vezetett, egy másodpercre se húzta fel magát a dugón. Szerintem úgy döntött, ma nyugodt marad. Talán miattam. Furcsa...
- Hétfőn kell menned iskolába – mondta. – Majd elviszlek kocsival.
- Rendben, köszönöm – motyogtam, mire nem bírta tovább, az utat nézve elmosolyodott.
- Nem kell mindent megköszönnöd – mondta halkan.
- Bocsánat – motyogtam az eddiginél is halkabban.
- Nem kell bocsánatot kérned. Nyugodj meg.
- Nem vagyok ideges.
Az arcára pillantva leolvastam, hogy tudja, hogy hazudok, csak azt nem, miért. Vajon sejti, hogy én tudom, ki ő? Szerintem nem. Különben nem lenne ennyire közvetlen. Sóhajtottam egyet, és kinéztem az ablakon.
- Szereted a sushit? – kérdezte.
A szemem sarkából rápillantottam. Valahogy be akarja indítani a beszélgetést, én meg csak kimelegszem, és vörösödöm. Nem hiszem el.
- Még nem ettem – feleltem.
- Hmm... – Egy ideig elgondolkozva nézett maga elé. – Gondolkoztam rajta, hogy valami európai ételt készítsek vagy jó lesz-e a hagyományos japán vacsora...
- Tökéletesen megfelel – mentegetőztem.
Mi lesz így? Állandóan bocsánatot kell kérnem valami miatt, amit mondok? Ehh...
- Rendben, remélem, majd jó lesz – bólintott, majd elhallgatott.
Vettem egy mély levegőt, és elővettem a telefonomat. Bekapcsoltam. Egy rakat SMS-t kaptam különböző telefontársaságoktól. Gyorsan megírtam Anyunak, hogy megérkeztem, és megtaláltam „Apámat” is. Kyo rám sandított. Szerintem fogalma sincs, hogyan kezelje a helyzetet.
- Hogyan szólítsam önt? – kérdeztem halkan, rápillantva, miután eltettem a telefont.
- Ahogy szeretnél – felelte, enyhén zavartan.
Ahogy szeretném... pff. Kösz a segítséget.
- Akárhogy – tette hozzá, kicsit magabiztosabban.
Felvontam a fél szemöldökömet.
- Oto-san megfelel? – kérdeztem tőle vigyorogva, mire felkuncogott, és befordultunk a kocsival egy sarkon.
- Tökéletes – kuncogott.
Furcsa volt így látni őt. Mosolyogva, kuncogva. Nagyon ritka pillanatok egyike lehet ez. De szerintem zavarában csinálja. Zavaromban én is szoktam nevetni, bár most a kapucni és a hajam alatt nagyon vörös vagyok mindenhol. Az arcom, a füleim. Feszélyez a helyzet.
- Sajnos csak egy fürdőszoba van, azon osztoznunk kell – mondta. – A házam két szintes, saját szobád lesz. Remélem, a berendezés megfelelő, de ha bármire szükséged van, csak szólj.
- Rendben – bólintottam.
Közben azt mondogattam magamban, hogyha egy sötét lyukat kapok, nekem az is tökéletesen megfelel, nem fogok tőle kérni semmit, semmit nem, egyáltalán...