06.

Szerválásokat tanultunk, aztán a sima passzokat. Mindig is béna voltam a röplabdában. Szerettem, de béna voltam benne. Otthon inkább nem állítottak be, általában csak néztem, vagy csere voltam. Most viszont a tanár két csoportra osztotta az osztályt, és mindenki játszott.
Én sem lehettem kivétel.
Először minden simán ment, a második óra közepén járhattunk. Aztán éreztem, hogy kezdek szédülni. Próbáltam nem figyelni rá, de egyre rosszabb lett. A jobb oldalam elkezdett zsibbadni, nem csak a karom, a lábam is. Pont nekem kellett szerválnom, de nem tudtam fókuszálni. A tanár a pálya szélén állt, és kissé mérgesen nézett rám. Chisato a másik csoportban volt, és aggódóan figyelt.
- Mit bénázik már annyit?! – csattant fel a sensei, mire dühbe gurultam, és valami olyasmit csináltam, amit nem kellett volna.
A bal kezemmel tartottam a labdát, és kapásból azzal kellett feldobnom. De béna voltam, mivel a másik karom totál elzsibbadt. Megpróbáltam rendesen ellőni, de pechem volt, mert az egyik srácnak lőttem a saját csapatomból – ő pedig reflexből elrúgta.
A következő pillanatban fájdalmas sikoly töltötte be a termet. Csillagokat láttam, majd próbáltam fókuszálni. Legnagyobb pechemre a tanárt találta el a labda, de nem is akárhol. Még jobban kifutott az arcomból a szín, amikor láttam, hogy még a naplót is eldobta, és kétrét görnyedt.
Egy csapat lány azonnal odarohant, a srácok az ajkukba harapva összenéztek. Én a magam részéről nem bírtam tovább, és hagytam, hogy elhagyja tagjaimat az erő. Pár perc múlva tértem magamhoz, láttam Chisatót, ahogy legyez, szólít, de valahogy nem voltam képes normális reakcióra.
- Tökön rúgta a tanárt a szervált labdád – vigyorgott rám kajánul, de nagyon halkan suttogott, hogy csak én halljam.
Nekem ettől nem lett jobb kedvem, és nem is éreztem jobban magam tőle. Az a tanár kipécézett magának, tudom. Érzem... halkan nyöszörögve kapaszkodtam a karjába, nem akartam, hogy ott hagyjon egyedül, pedig tudtam, hogy nem maradhat mellettem. Az egyik matracon feküdtem, de, hogy hogy hozott ide, azt nem tudom.
- Játsszatok tovább – szólalt meg még keményebb hangon a tanár, miközben leült az egyik padra.
Rá se mertem nézni. Chisatóra kétszer szólt rá, mire ő hajlandó volt ott hagyni engem. Még mindig rosszul voltam. Talán azért, mert egész nap idegeskedtem, és nem ettem semmit, nem tudom. A harmadik óra előtt a tanár megszólalt, hogy vége, és hazamehetnek a többiek. De rám nézve, úgy tűnt, más fordult meg a fejében.
- Te... – mordult rám egy felbőszült bika hangján. – Hozd be a cuccaid. Most azonnal!
Remegő tagokkal kimentem az öltözőbe a többiek után. Chisato aggódva nézett rám.
- Jól vagy? – kérdezte. – Hova mész?
- A tanár visszahívott a cuccaimmal együtt – feleltem halkan, miközben összeszedtem a cuccaimat.
- Ne hülyéskedj, totál szarul vagy, basszus – húzta el a száját, majd elővett a táskájából egy üveg energiaitalt. – Igyál ebből! Ma nem is láttalak enni...
- Nem kell – utasítottam vissza. – Majd holnap találkozunk – vettem a hátamra a táskát.
- Rendben... – hagyta rám végül, és tovább öltözködött.
Arra gondoltam, hogy ha nincs semmi, ami erőt adjon, akkor hamar elájulok, és akármit is akar velem csinálni az utolsó órában, hamar vége lesz. Tuti, hogy bosszút forral. Tudom, hogy az első pillanattól fogva nem vagyok neki szimpatikus, és alig várta, hogy legyen valami, amiért szívathat. Most megkapta az okot. Keserűen bementem mellette a terembe – megint az ajtóban állt –, mire ő bezárta mögöttem az egyetlen menekülési útvonalat.
- Tedd le a cuccaidat a padra – közölte.
Úgy tettem. Nem néztem rá, féltem tőle. Nem tudtam megmagyarázni a félelmem alapját, de valamiért nem mertem még hozzá szólni se.
- Most addig fogsz futni, amíg össze nem esel – suttogta jegesen, majd megállt mögöttem. Nem fordultam meg. – Indulj!
Hát, erre nem kell sokáig várni, gondoltam magamban, az fix. Körülbelül a harmadik kör után úgy éreztem, nem bírom tovább. A tanár is észrevehette ezt, mert gúnyosan felnevetett.
- Bírsz te még ennél többet is. Vagy unszolnom kell téged? – mormogta halkan, a naplót nézegetve.
Nem tud nekem annyi egyest adni, hogy folytassam, gondoltam magamban, majd kifulladva leültem a matracra.
- Hm... akkor a mai órai munkája egyes – mosolygott, és beírt a naplóba valamit.
- Nem kéne kivételeznie egyes diákjaival – mormogtam mérgesen, lihegve.
- Neked, kicsi cica, nincs jogod beleszólni abba, mit csinálhatok, és mit nem – jött oda mellém, majd megállt fölöttem. Kajánul rám vigyorgott. – Vedd le a pólód.
- Micsoda?! Nem! – próbáltam meg felállni, de egy másodperc múlva oltári nagy pofont kaptam, amitől visszaültem a matracra.
- Azt mondtam... – sziszegte. – Hogy vedd le a pólód!
Összeszorítottam a szemem a fájdalomtól. Az amúgy is forgó terem még jobban forogni kezdett, és már nem csak szédültem, de egyenesen úgy éreztem magam, mintha berúgtam volna. Képtelen voltam megmozdulni. Erre elkapta a ruha anyagát a melleim fölött, és egy mozdulattal közelebb rántott magához.
- Attól, hogy európai vagy, kötelességed azt tenni, amit mondok, megértetted?! – sziszegte közvetlen közelről az arcomba.
Nem akartam mást, csak elfutni, elmenekülni előle. Megremegtem, ahogy felnéztem rá.
- Kérem, ne... hagyjon – könyörögtem neki halkan, de csak nevetett.
Éreztem, hogy kezd az arcom feldagadni a pofontól. Már nem volt erőm tiltakozni. Lerántotta rólam a ruhadarabot, majd a matracra kikészített ugrókötelekből elvett egyet, hogy összekötözze a csuklóimat a hátam mögött. Még mindig nem hittem el, hogy ilyesmi megtörténhet velem. Nem akarom... akármit is akar, én azt nem akarom. A hajamba markolt, és közelebb húzott magához, majd megoldotta magán az övet, aztán a nadrágot is. Könnyes szemekkel néztem fel rá.
- Ez nem fog meghatni – vigyorgott le rám. – Engesztelj ki!
- Nem... – nyöszörögtem kétségbeesve, és összeszorítottam a szemeim.
Persze ezzel nem menekülhetek el. Még erősebben markolta meg a hajamat, nekem pedig csak arra volt időm, hogy összeszorítsam a szám és a szemem, amennyire csak tudtam. Könnyes arcomhoz éreztem hozzányomódni valamit, amitől még jobban felfordult a gyomrom. Nem teheti ezt velem, ismételgettem magamban. Ez nem lehet igaz.
- Nyisd ki a szád – szólt rám erélyesen, de nem engedelmeskedtem neki. Kaptam még egy pofont, de nem dőltem oldalra, mert jobbjával még mindig markolta a hajamat. – Hát rendben...
A következő másodpercben befogta az orromat. Igyekeztem addig megmaradni a levegőmmel, amíg csak lehetett, próbáltam kiszabadulni a szorításából, de túlságosan erős volt hozzám képest, így ő nyert; levegővételre nyitottam a szám. Ezt azonnal kihasználta, elkapta az államat, és összenyomta két oldalról az arcomat, így nem tudtam becsukni. Mielőtt reagálhattam volna, férfiasságát teljes egészében a számba tolta.
Nem tudom, melyik volt a rosszabb: hogy nem kaptam levegőt, vagy az, hogy ismét felfordult a gyomrom. Kipattantak a szemeim, de rögtön becsuktam őket. A tanár halkan, mély hangon felnyögött.
- Ne fogazz – sziszegte. – Csak hagyd, hogy csináljam, és hamar vége lesz.
Halkan nyöszörögni kezdtem, miközben a saját iramát diktálta. Olyan erővel szorította össze az arcomat, hogy azt hittem, összetöri a csontjaimat. Úgy tettem, ahogy mondta. Hagytam magam. Minél előbb szabadulni akartam, amennyire hamar csak lehetséges volt, így csak megpróbáltam ellazítani az izmaimat, és nem arra gondolni, hogy hánynom kell. Eszeveszett iramától a rosszullét kerülgetett folyamatosan, de csak akkor eszméltem rá, hogy vége, amikor megéreztem az ízét, és mély hangon, elégedetten nyögni kezdett.
Ez már túl sok volt. Öklendezni kezdtem, de nem távolodott el tőlem, csak a hajamba markolva tartott magához közel.
- Nyeld le! – parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon.
Próbáltam teljesíteni, amit mondott, de úgy éreztem, ha megteszem, tuti hányni fogok. Mikor látta, hogy küzdök, végre elengedett, és végigvágott a matracon. Összehúztam magam, és zokogni kezdtem, de nem izgatta túlzottan. Levette rólam az ugrókötelet, és rám szólt, hogy öltözzek át. Odahozta hozzám a ruháimat. Ő már rég rendbe szedte magát.
- Igyekezz már! – szólt rám dühösen, egy újabb pofon kíséretében.
Nem mondtam semmit, csak reszkető tagokkal átöltöztem, közben ő elment a táskájáért. Már az sem érdekelt, hogy fehérneműben lát. Amint felöltöztem, a karomnál fogva magához rántott, és azt hittem, megint bántani akar, de csak a padra ültetett le.
- Maradj nyugton – szólt rám, miközben elkapta az államat, és egy zsebkendővel felitatta a könnyeimet. Nem tudtam mit mondani, de nem is akartam. Kerültem a tekintetét. Soha nem történt még velem ilyen. Rosszul voltam, nem csak fizikailag, de magamtól és tőle is. Nem akartam, hogy hozzám érjen. El akartam húzódni, de megint keményen megragadta az államat, és morgott egy sort. – Ne ellenkezz már...
Behunytam a szemem, és tűrtem a mozdulatait. Először letörölte a könnyeimet, majd matatott valamit a táskájában. Odanéztem, és láttam, hogy sminkeket vesz elő. Először alapozót vitt fel az arcomra. Nyeltem egyet. Minek van egy férfi tanárnál smink készlet?
- Hazáig lehetőleg ne bőgj – morgott nekem. – Ha kérdezik, akkor a barátnőddel sminkeltél, és mától minden nap vigyél fel legalább alapozót. Megértetted?
- Igen – feleltem halkan.
Hagytam, hogy komplett átalakítást vigyen végbe az arcomon. Pár perc múlva, mikor végzett, vigyorogva nézett rám. Az alapozót, amit használt, a táskámba dugta.
- Most már elmehetsz. Pénteken találkozunk, cicám – kuncogott, miközben finoman végigsimított az arcomon.
Összerándultam a fájdalomtól. Azt hiszem, a pofonoktól fel fog dagadni. Felpattantam, és a táskámat felkapva az ajtóhoz szaladtam, elfordítottam a kulcsot a zárban, majd kirohantam a teremből. Megnéztem a telefonomon az időt, és láttam, hogy nem sokára itt van Kyo. Próbáltam elterelni a gondolataimat, nem arra gondolni, mi történt nem is olyan rég. Megfogtam a zacskóba csomagolt pirítósokat, és kidobtam az egészet az egyik kukába. Hogyan fogok Kyo szemébe nézni... vagy a tanáréba... hogyan fogom ezen túltenni magam...