05.

A későbbiekben még az sem tudott felvidítani, hogy Chisato tényleg velem volt egész nap, és tényleg segített a dolgokban. Nem tudom kiverni a fejemből a tanár szavait. Még csak most érkeztem! Miért kell egyből nekem esni? Nem vagyok tökéletes...
Rossz kedvemet próbáltam palástolni, rengeteg műmosollyal és azzal, hogy elmerültem a tankönyvekben. A többi tanár meglepően normális volt, de biztos csak a tesi tanár miatt éreztem ezt így.
Kyo értem jött a suliba. Mire végeztem, már ott várt a kocsiban. Egy szó nélkül beültem mellé. Nem kérdezett egyelőre semmit, csak elindultunk. Vásárolni nem kellett, ebédet most ő főzött. Nem akarom, hogy főzzön rám, de úgysem fog rám hallgatni. Makacs.
- Milyen volt a suli? – kérdezte.
- Jó – feleltem halkan.
Kyo az utat nézte, és sóhajtott egyet. Ezzel mindent elárultunk egymásnak: tudta, hogy hazudok, és tudtam, hogy tudja.
- Főztem – közölte. Egy szóval, nem firtatta, mi a baj. Még jó... – Remélem, jó lett.
- Hm.
Többet nem tudtam kipréselni magamból. Nem akartam megbántani, ezért elterveztem, hogy ha annyira nem is finom, akkor is meg fogom dicsérni, amit az asztalra tesz.
- Milyen óráid voltak?
Francba, gondoltam. Miért a kanyarodik vissza a témához?
- Tesi, irodalom, ének.
- Osztálytársaid normálisak voltak?
- Um – mozdítottam meg a fejem, mintegy bólintásként.
- Tanárok? – firtatta.
- Um – feleltem ugyanúgy.
„Vallathatsz, nem fogom elmondani”, gondoltam. Leolvastam az arcáról, nem is értette, mi a bajom.
- Fáj valamid? – kérdezte.
Nekem meg ihletem támadt ettől.
- Igen – helyeseltem. – A fejem. Nagyon – játszottam rá, a halántékomra simítva a kezem.
- Lehet a levegőváltozástól – mondta.
- Biztosan – kontráztam.
Az ablaknak döntöttem a fejem, csukott szemmel, mintha nagyon szenvednék. De amint behunytam a szemem, elém villant a tesitanár arca. Kyóra pillantottam, és ő valamely okból összevonta a szemöldökét.
- Nem felejtettünk el tornadresszt venni? – kérdezte.
Uh.
- De, de igen – feleltem halkan.
- Akkor ma nem tesiztél?
- Nem – sóhajtottam.
- Nagyon mérges volt a tanár?
- Nem volt vészes.
Aha, persze. Soha senki nem beszélt még úgy velem...
- Akkor jó – bólintott Kyo. – Holnap lesz tesid?
- Nem – sóhajtottam.
- Akkor holnap elég lesz megvenni – motyogta, szinte magának.
A vacsora csöndesen telt. Mindketten a gondolatainkba mélyedtünk. Őszintén szólva én féltem a másnaptól. Féltem az osztálytársaim szemébe nézni. Ők is látták, hogy kettesben maradtam a tanárral.
Az, hogy mennyire féltem a szerdától, kismiska volt bármelyik vizsgához, amelyikre valaha el kellett mennem. És tudtam, hogy a félelmem nem volt alaptalan.
Ami azt illeti, amikor félünk valamitől, az idő hirtelen gyorsabban kezd telni a kelleténél... és velem pontosan ez történt. Chisato mellett próbáltam az órákra figyelni, de az agyam nehezen állt a japánra, mikor állandóan a tesire gondoltam. Ott aztán nem kell beszélni, viszont minden mást csinálni kell. Nekem amúgy sem megfelelő a tesihez a testalkatom. Sosem voltam egy vékony, atlétikus alkat. Kedden suli után Kyo elvitt egy boltba, ahol megvettem a tornadresszt. Az első gondolatom az volt, hogy azonnal hazamegyek.
Ez túl rövid.
Próbáltam nem kimutatni, mennyire ideges vagyok, de képtelen voltam kontrollálni a kezem remegését. Este nem voltam hajlandó enni. Kyo megunta a csöndben üldögélést, és leült mellém, mikor a tévét bámultuk. Esténként ez jót szokott nekem tenni, hogy ne kalandozzanak el a gondolataim, de most egyszerűen nem működött. Mit tegyek?! Nincs nyugtató... talán megkérdezem...
- Ki vele – szegezte nekem a kérdést. – Ne nézz hülyének, tudom, hogy van valami baj a sulival. Amíg nem jártál be, semmi gond nem volt.
Nyeltem egyet, és fél szemmel rápillantottam.
- Nem tudom... – feleltem tétován.
- Egy fenét nem tudod – fortyant fel.
- Nem akarok róla beszélni – motyogtam, és lesütöttem a szemem.
- Legalább annyit mondj meg, az osztálytársaiddal van gond? – faggatott.
- Nem – ráztam a fejem, és éreztem, hogy elkezdett a fülem vörösödni. Még jó, hogy a hajamtól nem látta. – Nem az osztálytársaim, tényleg. Ők... rendben vannak.
Csak a fiúk ne bámulnának úgy, mintha egy ízletes sushifalat lennék.
- Akkor a tantárgyak? – tapogatózott a sötétben továbbra is.
Sóhajtottam egyet. Na jó.
- Igen – feleltem. – A sok tesi... a tesitől kiborulok.
- Áh... értem – sóhajtotta. – És... sok tesid van?
- Hétfőn, szerdán, pénteken – feleltem elhúzott szájjal.
- Az tényleg sok – túrt a hajába.
- De nem vészes igazából... csak... – motyogtam, majd megrántottam a vállam, és felálltam. – Lefekszem.
- Korán van még – pillantott az órára. – Még nyolc óra sincs...
- Nem baj... ki akarom magam pihenni – fogadkoztam.
- Rendben... de enned kéne valamit – tette hozzá, és nyújtózott egyet.
- Majd reggel – feleltem felelőtlenül.
Már akkor tudtam, hogy nem fogok enni. Reggel nem tudok egyszerűen, össze van szorulva a torkom alapjáraton is, nem csak olyankor, amikor ideges vagyok. Amikor átöltöztem a hálóingembe, már tudtam, hogy nem fogok aludni. Lekapcsoltam a lámpát, és bebújtam a puha takaró alá. Szeretem ezt az ágyat. Nyakig betakaróztam, és igyekeztem elaludni.
Esküszöm, hogy hajnalig fent voltam. Forgolódtam, idegeskedtem, kétszer majdnem kidobtam a taccsot. Le kell nyugodnom... végül nem bírtam tovább, felkeltem hajnali egykor, és átmentem Kyo szobájába. Az oldalán feküdt, átölelte a takarót, szóval a háta kilátszott. Meg a borzas feje... a folyosóról beszűrődő fény miatt nem láttam valami sokat.
- Oto-san... – húzogattam a pólóját. – Oto...
- Hm? – mormogta a párnába.
- Van valami nyugtatód? – nyöszörögtem.
Erre egyből kinyílt a szeme.
- Nyugtató? – kérdezte álmos hangon. – Nyugtató nincs. Fiatal vagy még ahhoz, hogy szedd.
Behalok.
- Nyolc óta egy szemhunyásnyit sem aludtam, kérlek – könyörögtem neki.
- Otthon hogy aludtál, ha nem ment? – kérdezte.
- Anyu mellé feküdtem... – feleltem őszintén.
- Akkor gyere ide mellém, lefogadom, hogy itt el fogsz aludni – emelte fel maga mellett a takarót.
Pár másodpercig gondolkoztam, aztán bebújtam mellé a jó melegbe. Odabújtam hozzá. Átkarolt, a hajamat simogatta, és szinte azonnal megnyugodtam. A gyomrom is kezdett megnyugodni.
- Köszönöm – motyogtam fáradtan, és fél perc múlva el is aludtam.
Reggel álmosan ébredtem. Ő már felöltözött, és a vállamat rázogatta finoman.
- Nem akarok bemenni... – nyávogtam, és magamra húztam a Kyo illatú takarót.
Felnevetett.
- Muszáj lesz. Csináltam reggelit.
- Ne – nyögtem.
- De igen – felelte. – Tegnap nem vacsoráztál. El akarsz ájulni?
Ha eszem, akkor is el fogok ájulni, gondoltam magamban, de végül mégis felkeltem, és átmentem a saját szobámba átöltözni. A hajam is Kyo illatú lett. Furcsa... sóhajtottam egyet. Miért bízom meg ennyire benne, ő végül is egy idegen férfi, de mégis, egy másodpercig se fordult meg a fejemben, hogy visszaélhet a helyzettel. Megráztam a fejem. Nem, ő nem olyan, érzem, és kész. Sóhajtottam egyet, majd lementem a földszintre, de rögtön rosszul lettem, mikor megláttam a halom pirítóst.
- Inkább becsomagolok párat – közöltem, mire morogni kezdett. – Sajnálom, tényleg nagyon ideges vagyok...
- Ha nem eszed meg, összeakasztjuk a bajszunkat – fenyegetőzött, mire végre sikerült elmosolyodnom.
- Majd megnövesztem estére – kuncogtam.
- Elraktad a tornadresszt? – kérdezte.
- El – sóhajtottam.
Csak reménykedni tudtam benne, hogy minden rendben lesz ma. Már akkor tudnom kellett volna, hogy nem így lesz, amikor kiléptünk az ajtón. Esik az eső. Szeretem az esőt, de általában mindig történik valami. Megcsúszom, eltöröm valamimet, meghúzom a lábam. Akármelyiknek örültem volna, és gondoltam, direkt elesem, hogy valami sebesülést szerezzek – és egyúttal felmentést is –, de végül nem kockáztattam. Hallgattunk a kocsiban. A hallgatás a specialitásunk. Kettőnk hallgatása többet elmond a másiknak minden szónál. Tudom, hogy aggódik értem. Azt hiszem, ő komolyan veszi ezt az apás dolgot. Olyannyira komolyan, hogy tényleg úgy viselkedik, de ez engem egyáltalán nem zavar, sőt, jól esik. Tényleg úgy érzem, hogy megbízhatom benne.
Vele... sokkal könnyebben, simulékonyabban működik ez, mint eddig bárkivel.
- Legyen jó napod – kívánta, mire mormogtam valami hasonlót.
A matek rendben lement. Chisato nyugodtan jegyzetelt mellettem, szünetben megkérdezte, hogy lemegyek-e vele a büfébe, és én igent mondtam neki. Összehúztam magamon a lila kardigánomat, és úgy várakoztam mellette. Éreztem, hogy megállt valaki mögöttem, de nem foglalkoztam vele. Benéztem a büfé kajáira, és az üvegben megpillantott tükörképtől összerándult a gyomrom.
Vajon miért van bent ilyen korán a tesitanár? Az üvegben haloványan tükröződött az arca. Istentelenül gyönyörűnek találtam. Haja hanyag eleganciával hullott a szemébe, aminek tökéletes formája volt. Gyönyörű szeme van.
Amikor találkozott a pillantásunk, elkaptam a tekintetem. Nyeltem egyet, és rimánkodtam az égieknek, hogy Chisato hamar végezzen.
- Kérek két kávét – közölte, majd rám pillantott. – Kiyoko-chan, ugye te is kérsz? – kérdezte tőlem, mire megfagyott bennem a vér.
- Igen – feleltem rémülten.
Francba, de komolyan. Miért kell még a nevemet is...
- Hány cukorral? – kérdezte, mire elvesztettem a türelmemet.
- Cukor nélkül, tejjel – feleltem halkan.
Furcsa, mikor egyre idegesebb vagyok, annál nyugodtabbnak tűnök. Mikor végre kikaptuk a kávét, Chisato úgy döntött, leül az egyik asztalhoz. Bármit megadtam volna, hogy ne kelljen a tesitanár közelében lennem, de nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust.
Leültem mellé. Elkezdett kérdezgetni az otthoni dolgokról, a szokásainkról, a családomról. Azt vettem észre, hogy folyékonyan és lelkesen kezdtem angolul beszélni, ami azért furcsa. Mióta itt vagyok, még Kyoval se beszélgettem ilyen folyékonyan. Chisatoban már megbízom egy kicsit... miért ne mesélhetnék neki...
Mikor megittuk a kávét, és felálltunk, megfordultam, és ekkor ért az első meglepetés; a tesitanár mögöttem ült végig egy másik széken, nekem háttal. Mégis úgy éreztem, mindent hallott. Összehúztam magamon a kardigánt, és visszamentünk a terembe.
A maradék óra túl gyorsan elrohant. Mikor irodalmat tanultunk angolul, egészen aktívan részt vettem az órában. Egy kis unszolásra ugyan, de még fel is olvastattak velem egy oldalt Shakespeare-ből. Lehet az én kiejtésem nekik példamutató? Nehéz megérteni a japán akcentust, de nem lehetetlen. Egész belerázódtam már.
Tesi előtt volt egy kisebb rohamom. Elkezdtem remegni, kiment belőlem a szín, a gyomrom ismét összeszorult, majd a kávé utóízétől fel is fordult. Persze, hogy nem ettem a kajából, amit otthonról hoztam. Eszembe jutottak Kyo szavai, de nem tudtam elmosolyodni. Majd kidobom a kaját. Ha ezen túl leszek, péntekig nyugtom lesz.
Átöltöztem a tornadresszbe. Tényleg rövid. A többieken is rövid, de egyenesen meztelennek érzem magam. Kis kék sort, fehér pólóval; fehér zokni és tornacipő. Gyűlölöm. Soha nem hordok ruhát, ami a térdem fölött véget ér. Ez pedig jobb esetben is a combom közepéig ér. Világéletemben iszonyatosan szégyenlős voltam. Főleg a lábaimat utáltam.
A tanár megint az ajtóban állt, mint múltkor is. Végignézett rajtam, pofátlanul mustrálgatott, majd intett a fejével, hogy menjek be a terembe. Rosszul voltam az egésztől. A plafonról leeresztett kötelek látványától azonnal újabb rohamom lett. Chisato gyengéden megfogta a csuklóm, hogy jelezze, ott van, bármi gond van, csak szóljak.
- Kösz – motyogtam neki halkan, mire elmosolyodott, és megrázta a fejét.
- Tíz kör futás! – kiáltotta a tanár, megállva a terem közepén.
Mentem a többiek után. Mindig is utáltam futni, de most próbáltam nem erre gondolni. Megpróbáltam kitisztítani a fejemet, és koncentrálni, hogy mozgassam az izmaimat. Meglepődtem a módszer eredményességén. Furcsa, hogy sikerült. Amint készen lettünk, és az utolsó nálam is ducibb srác is befutott, a tanár hunyorogva végignézett rajtunk.
- Ötven felülés – közölte.
Úgy, ahogy voltam, lehuppantam a földre, mint a többiek is. Jól esett, hogy Chisato végig mellettem volt. Felvettük egymás ritmusát – ő lassított, én gyorsítottam –, és szinte egyszerre fejeztük be. Talán a tanárnak is feltűnt, hogy igyekszünk együtt dolgozni...
- Te – mutatott rám a naplóval. – Mutass be tíz helyes fekvőtámaszt.
Összepréseltem a számat, és megcsináltam. Persze addigra a többiek már befejezték a felüléseket, és kíváncsian néztek rám, majd a tanárra. Mikor utoljára kinyomtam magam, fél szemmel felpillantottam rá. Remegtek a karjaim az idegességtől. Felvont szemöldökkel nézett rám.
- Még ötven. A többieknek is! – fordult végül el.
Meg nem dicsért volna, dohogtam magamban, majd csináltam tovább. A többiek bírták az iramot, én annyira nem.
- Álljatok fel – szólalt meg a tanár megint. – Ketten szereljék fel a röplabda hálóját. A többiek hozzanak labdákat! Alkossatok párokat.
Röplabda...
Azt hiszem, most fogok elájulni.