03.

A sötétség lassan ereszkedett ránk, a fények pedig egymás után kapcsolódtak fel a városban. Egészen sokáig mentünk, mire végre megálltunk. Kimerített az utazás. Elmacskásodott tagokkal szálltam ki az autóból, de hiába akartam volna én vinni a táskámat, ő már kivette, és el is indult a kapu felé. Megfájdult a fejem, miközben követtem; talán a másmilyen levegő miatt. Itt több a szmog, lehet egy-két napig érdemes lenne egészségügyi maszkot hordanom. Követtem, de nem mondtam semmit, csak szemlélődtem. Egyszer-kétszer hátrapillantott rám, mintegy kérdőn, de nem szóltam semmit.
- Arra gondoltam, hogy holnap elmehetnénk vásárolni – mondta. – Hátha van valami, amit elfelejtettél elhozni.
Hát én ezt erősen kétlem, gondoltam, és egyébként is, úgysem engedném, hogy ő vegyen nekem bármit is... bár hé, csak azt mondta, elmehetnénk, szóval elvinne, velem lenne, meg ilyesmi. Atya világ, felrobbanna a Föld, ha tudnák a rajongók, hogy én vagyok az a szerencsés, aki vele lakik egy fedél alatt...
- Oké – feleltem. – Bár szerintem mindent elhoztam, ami kellett.
- Én is mindig ezt gondolom, ha megyek valahova – kuncogta, majd beléptünk a házába.
Körbenéztem, de szinte azonnal beleszerettem a helybe. Mosolyogva végigsimítottam a bőrszínű kanapé háttámláján.
- Megmutatom a szobád – mondta Kyo, majd elindult a lépcső felé, így követtem.
A szoba maga nagyobb volt, mint az otthoni, és egyből megtetszett.
- Tetszik? – kérdezte halkan, enyhe izgulással a hangjában.
- Igen, nagyon jó lesz, köszönöm – mondtam, majd odamentem az ágyhoz, hogy leüljek rá.
Elmosolyodott.
- Fedezd fel nyugodtan a házat, addig én előkészítem a vacsorát – válaszolta, és elindult kifelé.
Először is bepakoltam a hatalmas, üres szekrénybe a táskámból, és meglátogattam a fürdőszobát. Jó kedvem lett, végre; megmostam akezem, megszemléztem magam – még mindig olyan vagyok, mint egy hulla – majd lementem a földszintre. Egészen jól kiismertem magam a modern házban, ami inkább nyugati stílusra hajazott. Kimentem a konyhába, és leültem az asztalhoz. Kyo olyan csöndes, mintha itt sem lenne...
- Jó étvágyat – mondta, miután tálalt, majd leült velem szemben.
- Viszont kívánom – feleltem, és nekiláttam a vacsinak.
Nagyon finomnak találtam, és degeszre ettem magam. Furcsa még mindig belegondolni, hogy én itt vagyok... hogy lehet ez? Miközben ettem, nézegettem a berendezést, próbáltam felfogni a tényeket.
Vacsora után még ébren akartam maradni egy kicsit, de nem igazán tudtam. Lezuhanyoztam, és bedőltem a puha, finom illatú ágyba. Itt annyira más minden, gondoltam, miközben kezemmel a párna alá nyúlva sóhajtottam egyet. Remélem, holnap nem otthon ébredek fel...
Másnap reggel olyan voltam, mint egy zombi. Kitámolyogtam a fürdőbe rendbe szedni magam, majd lecsattogtam az alsó szintre; Kyo a kanapén ült, és egy könyvecskét olvasgatott. Nem akartam megzavarni, de mégis meghallotta a lépteimet. Felmosolygott rám.
- Jó reggelt – mondta halkan. – Jól aludtál?
Milyen figyelmes...
- Igen – bólintottam, majd leültem mellé a kanapéra. – Mit olvasol?
- Ezt... egy lány adta nekem – mondta, és becsukta a kis könyvecskét, hogy megmutathassa. – Versek vannak benne. Akkor kaptam, amikor abban az országban jártam, ahonnan te jöttél.
- Egy ottani lánytól kaptad? – kérdeztem, majd kíváncsian a borítóra néztem. – Nagyon szép.
Elmosolyodott.
- Igazából... nem nekem adta oda személy szerint... – sóhajtotta. – Egy barátomnak adta, hogy továbbítsa nekem.
- Értem – bólintottam.
- Bánom, hogy nem nekem tudta odaadni – csóválta meg a fejét. Tehát... egy rajongó volt, akivel nem találkozott személyesen, hm... – Bűntudatom van miatta. Szép versek.
- Biztos fogsz még találkozni vele – biztattam.
Ajkán gyönge félmosoly játszott, nem hitt nekem.
- Készítettem reggelit – tette le a könyvecskét az asztalra, és állt fel. – Lassan mehetnénk vásárolni is.
Tamagoyakit sütött reggelire. Szeretem a tamagoyakit, bár én még nem tudtam rendesen megcsinálni. Miközben ettünk, azon gondolkoztam, hogy szeretnék valami hasznosat csinálni.
- Szeretném én főzni az ebédet – szólaltam meg halkan. – Persze, ha nem gond.
- Nem gond – bólintott Kyo. – Mit kell venni hozzá?
- Hát... én mexikói csirkecombokra gondoltam tzatzikivel.
- Biztosan – nevetett fel.
- Hát, csak csirkecomb kell, hagyma, krumpli, rizs, uborka meg tejföl – számoltam össze fejben a hozzávalókat. – Remélem, nem sok – pirultam bele.
- Nem – kuncogott, majd elvette előlem a tányért, és a mosogatógépbe helyezte. – Szerintem induljunk is nyomban.
Bólintottam egyet, majd az ajtóba mentünk, és felvettük a cipőinket és a kabátot is. A kocsiban egyből bekapcsolta a fűtést, bár szerintem nem kellett volna, a magam nevében beszélve, nem fáztam. Ismét úgy döntöttem, a város nézegetésével töltöm az időt. Megint hatalmas épületek mellett mentünk el. Kyo egy jó húsz perc múlva hirtelen megszólalt.
- Ott van az iskolád – mondta, az én oldalamra nézve. Kilestem. Ilyen messze van a házától? – Már elintéztem a papírokat.
- Köszönöm – sóhajtottam hálásan. – Remélem, nem lesz túlságosan húzós az első napom...
Felkuncogott.
- Ha bármi gond lesz, csak szólj, és elintézem – mondta, majd befordultunk egy sarkon.
- Nem hiszem, hogy gond lesz – feleltem halkan, de azért megkönnyebbültem, hogy ezt mondta.
Megérkeztünk a boltba. Őszintén szólva inkább szupermarket volt, és abból is nagyobb, mint bármelyik, amelyikben Budapesten jártam. Totál elvesztem volna. Mondtam Kyonak, hogy mi kell, és egyszerűbben megtalálta, mint én. Akkora tömeg volt, hogy majdnem elhagytuk egymást. Az emberek tökéletesen átnéztek rajtam, és emiatt megkönnyebbültem. Mindig is zavarba ejtett a kitüntető figyelem. Béna és esetlen lettem tőle, a zavarom pedig az egekig szokott olyankor rúgni. Miután mindent beszereztünk, Kyo még megdobta a kosarat néhány általam ismeretlen étellel és némi üdítővel, és beálltunk a sorba. Kérdezgetni kezdett az otthonomról, anyukámról. Furcsa mód, nem lett honvágyam, de tudtam, hogy nem sokára be fog következni ez. Megértően bólogatott, mikor arról meséltem, hogy anyukám nem engedte, hogy kutyát tartsak, pedig gondoskodtam volna róla.
- Szerintem sem vagy már gyerek. Ha kapnál egy kutyát, csak sétáltatnád reggel és este, nem? – pillantott rám kérdőn.
- Persze – bólintottam. – Suli előtt és után. De nem engedte...
Gondolom azért, mert drága a tartása. Egy kutya számára rengeteg étel kell, de hát... beletörődtem. Most sem fogom vállalni, mert az ösztöndíjam a tankönyvekre és füzetekre kell.
- Hm, hát szigorú anyukád van – vigyorodott el valamely érthetetlen okból.
- Annyira azért nem szigorú – billentettem oldalra a fejem. – Csak nem akar megszeretni egy háziállatot, mert attól fél, hogy elveszíti.
Apa után hozzám kezdett ragaszkodni nagyon, és nem is akart mást beengedni az életébe. Őszintén szólva megértettem őt. Valahogy én is így voltam ezzel. De én nem zárhatom be magam örökre...
- Mondjuk ezt megértem – sóhajtotta Kyo, komoly arccal. – Nem lehetett könnyű neki.
- Nem is volt – bólintottam, majd végre sorra kerültünk, így végre kipakolhattuk a sok cuccot.
Bepakoltam a szatyrokba és mielőtt szólhattam volna, Kyo összegyűrte a blokkot. Látta az arcomon, hogy tiltakoztam volna, ezért a fejét rázva kivette a kezemből a szatyrot.
- Ételért nálam nem fogsz fizetni – jelentette ki.
Elgondolkoztam, miközben beültünk a kocsiba.
- Akkor mire költsem az ösztöndíjam?
- Amire kell. Neked. Suli, ruhák, női csecsebecsék – tette hozzá vigyorogva, mire én is elmosolyodtam, és becsatoltam az övem. – De komolyan.
- Rendben – bólintottam rá végül.
Érzem, hogy ehhez makacsul ragaszkodna, így nem vitáztam vele. A főzésnél segített. Egész jól kijövünk, gondoltam.
- Neked kell menned dolgozni? – kérdeztem tőle aztán, miközben a rizst főztem.
- Hm, mostanában nem – felelte, mire bólintottam. – Amúgy tudod, mivel foglalkozom?
Rápillantottam, és azt latolgattam magamban, elmondjam-e vagy sem.
- Azt hiszem, igen – feleltem elhúzott szájjal, mire felvonta a szemöldökeit. Elnevettem magam az arca láttán. – Énekes vagy, ugye?
Erre ő húzta el a száját.
- Igen – felelte. – Egy rockbandában.
- Okke~ - bólintottam.
Jól eljátszottam a tudatlant, gratulálhatnék magamnak.
- Szereted a rock zenét? – kérdezte.
- Szeretem – bólintottam megint, és megkóstoltam egy rizsszemet, hogy jó-e már.
- Hm... és meghallgatnád valamikor az egyik albumomat? – kérdezősködött tovább.
- Persze – mosolyogtam rá, mire úgy tűnt, megkönnyebbült.
Atya világ, sóhajtottam magamban. Ez viccesen jött ki...