04.

Hétfőn rosszabb gyomorgörccsel ébredtem, mint mikor vizsgáim voltak az otthoni sulimban. Korán kellett kelnem, mert el kellett mennem a tanulmányi osztályra is elintézni pár papírt. Az első órám 8.40-kor kezdődik, szóval elég volt nyolckor elindulni otthonról. Fintorogva bújtam az egyenruhámba, és úgy éreztem, egy falatot se fogok tudni enni. Kyo már készen volt, mire én egyáltalán bepakoltam a táskába. A tankönyveket majd a tanulmányi osztályon kapom meg. Nyúzott arcom láttán Kyo utánam jött a fürdőbe, ahol fogat mostam.
- Jól vagy? – kérdezte, mire nyögtem valamit. – Csak mert zöldes árnyalatú az arcod...
- Köszönöm – sóhajtottam, miközben öblítettem.
- Izgulsz?
- Nem – feleltem tökéletes szarkazmussal, ki is vívtam tőle egy furcsa nézést.
- Nem fogják letépni a fejed.
Tévedtem, átlát rajtam.
- Tudom – sóhajtottam.
Öt perc múlva indulásra készen álltam. A kocsiban igyekeztem egy szót se szólni, mert attól féltem, kidobom a taccsot. Mikor megérkeztünk, Kyo latolgatta, hogy bejöjjön-e velem, de inkább lebeszéltem róla.
- Legyen jó napod – kívánta, mire megborzongtam.
Jó napod, gondoltam. Úgy érzem magam, mint egy gladiátor, aki épp most megy be az oroszlánokkal teli ketrecbe.
- Neked is Oto-san – feleltem sóhajtva, mire felkuncogott, én pedig kiszálltam.
Egyelőre feltűnésmentesen elvegyültem az emberek között. Miután a tanulmányi osztályt megtaláltam, egy nagyon kedves és lelkes nő eligazított, és adott nekem egy órarendet, majd eligazított az első terembe.
Testnevelés, nyögtem magamban, elszörnyülködve nézve az órarendet. Ne. Bármit, csak ezt ne. Kivégzőosztagot húsz sorkatonával, és egy betonfalat magam elé. Ne... testnevelés, az első három – HÁROM!! – órában. Én bele fogok pusztulni. Így is fél négyig bent kell lennem, mert addig vannak órák. Atya világ, nyöszörögtem magamban, arcom láttán még a tanulmányi osztályos lány is megkérdezte, hogy minden rendben van-e.
- Persze – feleltem cérnavékony hangon, majd kifordultam a teremből.
Reménykedtem benne, hogy legalább az első órát teremben töltöm, mondjuk irodalmon, vagy valami ilyesmin, de neeem. Miért is legyen szerencsém? Már majdnem elsírtam magam, miközben a többi diák között lavírozva megkerestem a tesi termét és az öltözőket.
A hatalmas gondom a következő: nincs nálam tornafelszerelés. A saját sulimban nagyon aranyos tornatanárnőm volt, ő még azt is megengedte, hogy ha megvan, akkor ne kelljen tesiznünk, de itt, új helyen, új emberek között... halottra váltan leültem a padra, és máris kivívtam egy lány rokonszenvét.
- Szia – köszöntött. – Te vagy a cserediák, ugye?
Mosolyt erőltettem az arcomra. Ilyenkor miért olyan nehéz színészkedni!?
- Igen – bólintottam, majd bemutatkoztunk egymásnak.
- Remélem, tetszeni fog a suli – mosolygott rám Chisato, mire a szeme két vékony csíkká préselődtek össze. Ettől kicsit jobban éreztem magam. Éreztem, hogy a többiek is fülelnek. – Ha gondolod, szívesen ülök melléd a többi órádon.
Hálát adtam az égnek, majdnem kezet csókoltam neki.
- Igen, köszönöm, az nagyon jó lenne – néztem rá hálásan, mire megint elmosolyodott.
Hosszú barnára festett haja csigákban omlott a vállaira, a tornadressz pedig kiemelte kissé deszkára hasonlító alakját. Mintha meghallotta volna, mit gondoltam, felfogta a haját copfba.
- Te nem öltözöl át? – kérdezte.
- Nem – nyögtem fel. – Sajnos még nincs tornadresszem. Teljesen elfelejtkeztem róla hétvégén...
- Uhhh – nyögött ő is, és ezt rossz, nagyon rossz előjelnek véltem. – Akkor valami piszok jó érvet kell kitalálnod. A tanár úr nem szereti, ha nem készülünk az órájára.
Nyeltem egyet. Tanár... úr... ennél rosszabb nem is lehetne. Még, férfi tanár! Mi kell még vajon az idegrendszeremnek a teljes összeroppanás előtt?! Ennyinek már elégnek kéne lennie. Most már komolyan úgy éreztem, hogy hányni fogok. Nem érzem jól magam. Bárcsak hazamehetnék Kyohoz!
Persze ezt nem tehettem meg. Vajon itt lehet felmentést kérni testnevelésből? Remek, hogy már az első hetemet úgy kezdem, hogy felmentést akarok. De hát ha egyszer parázok ettől a tárgytól! Még otthon is, nem hogy idegen országban, idegen emberek előtt... letettem a táskámat, a kabátomat és a pulcsimat is, majd követtem a többieket a tanterembe. Vagy legalábbis szerettem volna követni. Az ajtóban egyből megállított a tanár, feltartatva velem a fél osztályt. Nyilvános megszégyenítés... már az első napomon.
A tanár maga nagyon ismerős volt. Barna, félhosszú haját megtépetve hordta, enyhén be volt állítva, éreztem a hajfixáló illatát. Sötétbarna szeme szikrázott a rosszindulattól, ahogy végigmért. Alapjáratban vékony volt és magas, ujjai hosszúak, körmei feketék. Egy lázadó tanár, gondoltam magamban. Fehér pólója feszült a mellkasán, ahogy kihúzta magát, jobb kezében naplót tartott, fekete farmerja meg volt koptatva. Amolyan elegánsan hanyag külseje volt, de az arckifejezéséből ítélve tényleg szigorú.
- Ki maga? – förmedt rám, mire megszeppenve és remegő kézzel megmutattam neki a papíromat. Vetett rá egy pillantást. – Beszélni nem tud?!
- Sa-sajnálom – hajoltam meg neki, de nem igazán izgatta; a hátam mögött nevettek.
- Miért nem öltözött át?
- Bocsánat, tanár úr, elfelejte...
- Elfelejtette – szakított félbe, és beírt a naplóba valamit. – Maradjon az öltözőben, amíg nem végzem az osztályával!
- Értettem – hajtottam le a fejem, és elindultam visszafelé.
Sóhajtva kikerültem az osztálytársaimat, akik nevettek, és követtek a tekintetükkel, majd bementem az öltözőbe, és leültem az egyik padra.
- Ne legyél gyenge, ne bőgj – morogtam magamnak, miközben felhúztam a lábaimat, és átöleltem őket.
A szünetben Chisato visszajött az öltözőbe inni kicsit.
- Jól vagy? – kérdezte, leülve mellém.
- Aha – bólogattam.
A többiek is bejöttek, kicsit ziláltnak tűntek, de vigyorogtak rám, mikor megláttak, és egymásnak kezdtek hadoválni japánul valami teljesen nem odavágó dologról.
- Majd csak megbékél a tanár úr – mondta. – Szerdára hozz ruhát, és tesizz rendesen, akkor normális lesz veled.
Elfojtottam egy rémült kiáltást. Szerdán?! Az csak két nap múlva lesz...
- Mondd csak... – fordultam Chisato felé, enyhe pánikkal a szívemben. – Milyen napokon van még tesi?
- Hétfőn reggel, szerdán délután, és pénteken délután – felelte, elgondolkozva fél percig. Igyekeztem nem megpusztulni az információtól. – Nem mondták neked, hogy ez egy sportiskola?
Nem. Valahogy elfelejtették közölni.
A következő percben belépett a tanár az öltözőbe. Lazán, mintha nem is a női öltöző lenne. Végignézett a lányokon.
- Menjetek vissza, tíz kör futás – közölte, mire még az én gyomrom is görcsbe rándult. Nyeltem egyet, mikor kettesben maradtam vele. Becsukta az ajtót, és leült velem szemben. Idegesen néztem rá, és éreztem, hogy elpirulok a tekintetétől. – Nos. Elöljáróban annyit, hogy Takashima Kouyou a nevem. Az órámra tornadressz kell, amit bármelyik boltban megvehet. Nálam nincs lógás, se hiányzás, igazolás nélkül, megértette?
- Igen – feleltem megrettenve.
- Ha rajta kapom, hogy valami szabályellenes dolgot csinál, azonnal az igazgatóhoz viszem. Megértette?
Nyeltem egyet. Totál kimelegedtem a zavartól és a félelemtől. Magam elé meredtem, vagyis inkább a padlóra, kettőnk közé valahova középtájra.
- Igen.
- Helyes – mondta, és felállt. – Az idei teljesítménye egyenlő a nullával, pontosabban az egyessel, mert azt kapott ma, hiányzó ruha miatt, ami miatt nem tudott részt venni az órán. Ha nem akarja, hogy megbuktassam, szedje össze magát.
Miután befejezte, feltépte az ajtót, és visszament az osztályhoz. Még jó ideig csak bámultam magam elé, majd éreztem, hogy végigcsorognak az arcomon a könnyek. Mivel érdemeltem ezt ki?