06.

Szerválásokat tanultunk, aztán a sima passzokat. Mindig is béna voltam a röplabdában. Szerettem, de béna voltam benne. Otthon inkább nem állítottak be, általában csak néztem, vagy csere voltam. Most viszont a tanár két csoportra osztotta az osztályt, és mindenki játszott.
Én sem lehettem kivétel.
Először minden simán ment, a második óra közepén járhattunk. Aztán éreztem, hogy kezdek szédülni. Próbáltam nem figyelni rá, de egyre rosszabb lett. A jobb oldalam elkezdett zsibbadni, nem csak a karom, a lábam is. Pont nekem kellett szerválnom, de nem tudtam fókuszálni. A tanár a pálya szélén állt, és kissé mérgesen nézett rám. Chisato a másik csoportban volt, és aggódóan figyelt.
- Mit bénázik már annyit?! – csattant fel a sensei, mire dühbe gurultam, és valami olyasmit csináltam, amit nem kellett volna.
A bal kezemmel tartottam a labdát, és kapásból azzal kellett feldobnom. De béna voltam, mivel a másik karom totál elzsibbadt. Megpróbáltam rendesen ellőni, de pechem volt, mert az egyik srácnak lőttem a saját csapatomból – ő pedig reflexből elrúgta.
A következő pillanatban fájdalmas sikoly töltötte be a termet. Csillagokat láttam, majd próbáltam fókuszálni. Legnagyobb pechemre a tanárt találta el a labda, de nem is akárhol. Még jobban kifutott az arcomból a szín, amikor láttam, hogy még a naplót is eldobta, és kétrét görnyedt.
Egy csapat lány azonnal odarohant, a srácok az ajkukba harapva összenéztek. Én a magam részéről nem bírtam tovább, és hagytam, hogy elhagyja tagjaimat az erő. Pár perc múlva tértem magamhoz, láttam Chisatót, ahogy legyez, szólít, de valahogy nem voltam képes normális reakcióra.
- Tökön rúgta a tanárt a szervált labdád – vigyorgott rám kajánul, de nagyon halkan suttogott, hogy csak én halljam.
Nekem ettől nem lett jobb kedvem, és nem is éreztem jobban magam tőle. Az a tanár kipécézett magának, tudom. Érzem... halkan nyöszörögve kapaszkodtam a karjába, nem akartam, hogy ott hagyjon egyedül, pedig tudtam, hogy nem maradhat mellettem. Az egyik matracon feküdtem, de, hogy hogy hozott ide, azt nem tudom.
- Játsszatok tovább – szólalt meg még keményebb hangon a tanár, miközben leült az egyik padra.
Rá se mertem nézni. Chisatóra kétszer szólt rá, mire ő hajlandó volt ott hagyni engem. Még mindig rosszul voltam. Talán azért, mert egész nap idegeskedtem, és nem ettem semmit, nem tudom. A harmadik óra előtt a tanár megszólalt, hogy vége, és hazamehetnek a többiek. De rám nézve, úgy tűnt, más fordult meg a fejében.
- Te... – mordult rám egy felbőszült bika hangján. – Hozd be a cuccaid. Most azonnal!
Remegő tagokkal kimentem az öltözőbe a többiek után. Chisato aggódva nézett rám.
- Jól vagy? – kérdezte. – Hova mész?
- A tanár visszahívott a cuccaimmal együtt – feleltem halkan, miközben összeszedtem a cuccaimat.
- Ne hülyéskedj, totál szarul vagy, basszus – húzta el a száját, majd elővett a táskájából egy üveg energiaitalt. – Igyál ebből! Ma nem is láttalak enni...
- Nem kell – utasítottam vissza. – Majd holnap találkozunk – vettem a hátamra a táskát.
- Rendben... – hagyta rám végül, és tovább öltözködött.
Arra gondoltam, hogy ha nincs semmi, ami erőt adjon, akkor hamar elájulok, és akármit is akar velem csinálni az utolsó órában, hamar vége lesz. Tuti, hogy bosszút forral. Tudom, hogy az első pillanattól fogva nem vagyok neki szimpatikus, és alig várta, hogy legyen valami, amiért szívathat. Most megkapta az okot. Keserűen bementem mellette a terembe – megint az ajtóban állt –, mire ő bezárta mögöttem az egyetlen menekülési útvonalat.
- Tedd le a cuccaidat a padra – közölte.
Úgy tettem. Nem néztem rá, féltem tőle. Nem tudtam megmagyarázni a félelmem alapját, de valamiért nem mertem még hozzá szólni se.
- Most addig fogsz futni, amíg össze nem esel – suttogta jegesen, majd megállt mögöttem. Nem fordultam meg. – Indulj!
Hát, erre nem kell sokáig várni, gondoltam magamban, az fix. Körülbelül a harmadik kör után úgy éreztem, nem bírom tovább. A tanár is észrevehette ezt, mert gúnyosan felnevetett.
- Bírsz te még ennél többet is. Vagy unszolnom kell téged? – mormogta halkan, a naplót nézegetve.
Nem tud nekem annyi egyest adni, hogy folytassam, gondoltam magamban, majd kifulladva leültem a matracra.
- Hm... akkor a mai órai munkája egyes – mosolygott, és beírt a naplóba valamit.
- Nem kéne kivételeznie egyes diákjaival – mormogtam mérgesen, lihegve.
- Neked, kicsi cica, nincs jogod beleszólni abba, mit csinálhatok, és mit nem – jött oda mellém, majd megállt fölöttem. Kajánul rám vigyorgott. – Vedd le a pólód.
- Micsoda?! Nem! – próbáltam meg felállni, de egy másodperc múlva oltári nagy pofont kaptam, amitől visszaültem a matracra.
- Azt mondtam... – sziszegte. – Hogy vedd le a pólód!
Összeszorítottam a szemem a fájdalomtól. Az amúgy is forgó terem még jobban forogni kezdett, és már nem csak szédültem, de egyenesen úgy éreztem magam, mintha berúgtam volna. Képtelen voltam megmozdulni. Erre elkapta a ruha anyagát a melleim fölött, és egy mozdulattal közelebb rántott magához.
- Attól, hogy európai vagy, kötelességed azt tenni, amit mondok, megértetted?! – sziszegte közvetlen közelről az arcomba.
Nem akartam mást, csak elfutni, elmenekülni előle. Megremegtem, ahogy felnéztem rá.
- Kérem, ne... hagyjon – könyörögtem neki halkan, de csak nevetett.
Éreztem, hogy kezd az arcom feldagadni a pofontól. Már nem volt erőm tiltakozni. Lerántotta rólam a ruhadarabot, majd a matracra kikészített ugrókötelekből elvett egyet, hogy összekötözze a csuklóimat a hátam mögött. Még mindig nem hittem el, hogy ilyesmi megtörténhet velem. Nem akarom... akármit is akar, én azt nem akarom. A hajamba markolt, és közelebb húzott magához, majd megoldotta magán az övet, aztán a nadrágot is. Könnyes szemekkel néztem fel rá.
- Ez nem fog meghatni – vigyorgott le rám. – Engesztelj ki!
- Nem... – nyöszörögtem kétségbeesve, és összeszorítottam a szemeim.
Persze ezzel nem menekülhetek el. Még erősebben markolta meg a hajamat, nekem pedig csak arra volt időm, hogy összeszorítsam a szám és a szemem, amennyire csak tudtam. Könnyes arcomhoz éreztem hozzányomódni valamit, amitől még jobban felfordult a gyomrom. Nem teheti ezt velem, ismételgettem magamban. Ez nem lehet igaz.
- Nyisd ki a szád – szólt rám erélyesen, de nem engedelmeskedtem neki. Kaptam még egy pofont, de nem dőltem oldalra, mert jobbjával még mindig markolta a hajamat. – Hát rendben...
A következő másodpercben befogta az orromat. Igyekeztem addig megmaradni a levegőmmel, amíg csak lehetett, próbáltam kiszabadulni a szorításából, de túlságosan erős volt hozzám képest, így ő nyert; levegővételre nyitottam a szám. Ezt azonnal kihasználta, elkapta az államat, és összenyomta két oldalról az arcomat, így nem tudtam becsukni. Mielőtt reagálhattam volna, férfiasságát teljes egészében a számba tolta.
Nem tudom, melyik volt a rosszabb: hogy nem kaptam levegőt, vagy az, hogy ismét felfordult a gyomrom. Kipattantak a szemeim, de rögtön becsuktam őket. A tanár halkan, mély hangon felnyögött.
- Ne fogazz – sziszegte. – Csak hagyd, hogy csináljam, és hamar vége lesz.
Halkan nyöszörögni kezdtem, miközben a saját iramát diktálta. Olyan erővel szorította össze az arcomat, hogy azt hittem, összetöri a csontjaimat. Úgy tettem, ahogy mondta. Hagytam magam. Minél előbb szabadulni akartam, amennyire hamar csak lehetséges volt, így csak megpróbáltam ellazítani az izmaimat, és nem arra gondolni, hogy hánynom kell. Eszeveszett iramától a rosszullét kerülgetett folyamatosan, de csak akkor eszméltem rá, hogy vége, amikor megéreztem az ízét, és mély hangon, elégedetten nyögni kezdett.
Ez már túl sok volt. Öklendezni kezdtem, de nem távolodott el tőlem, csak a hajamba markolva tartott magához közel.
- Nyeld le! – parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon.
Próbáltam teljesíteni, amit mondott, de úgy éreztem, ha megteszem, tuti hányni fogok. Mikor látta, hogy küzdök, végre elengedett, és végigvágott a matracon. Összehúztam magam, és zokogni kezdtem, de nem izgatta túlzottan. Levette rólam az ugrókötelet, és rám szólt, hogy öltözzek át. Odahozta hozzám a ruháimat. Ő már rég rendbe szedte magát.
- Igyekezz már! – szólt rám dühösen, egy újabb pofon kíséretében.
Nem mondtam semmit, csak reszkető tagokkal átöltöztem, közben ő elment a táskájáért. Már az sem érdekelt, hogy fehérneműben lát. Amint felöltöztem, a karomnál fogva magához rántott, és azt hittem, megint bántani akar, de csak a padra ültetett le.
- Maradj nyugton – szólt rám, miközben elkapta az államat, és egy zsebkendővel felitatta a könnyeimet. Nem tudtam mit mondani, de nem is akartam. Kerültem a tekintetét. Soha nem történt még velem ilyen. Rosszul voltam, nem csak fizikailag, de magamtól és tőle is. Nem akartam, hogy hozzám érjen. El akartam húzódni, de megint keményen megragadta az államat, és morgott egy sort. – Ne ellenkezz már...
Behunytam a szemem, és tűrtem a mozdulatait. Először letörölte a könnyeimet, majd matatott valamit a táskájában. Odanéztem, és láttam, hogy sminkeket vesz elő. Először alapozót vitt fel az arcomra. Nyeltem egyet. Minek van egy férfi tanárnál smink készlet?
- Hazáig lehetőleg ne bőgj – morgott nekem. – Ha kérdezik, akkor a barátnőddel sminkeltél, és mától minden nap vigyél fel legalább alapozót. Megértetted?
- Igen – feleltem halkan.
Hagytam, hogy komplett átalakítást vigyen végbe az arcomon. Pár perc múlva, mikor végzett, vigyorogva nézett rám. Az alapozót, amit használt, a táskámba dugta.
- Most már elmehetsz. Pénteken találkozunk, cicám – kuncogott, miközben finoman végigsimított az arcomon.
Összerándultam a fájdalomtól. Azt hiszem, a pofonoktól fel fog dagadni. Felpattantam, és a táskámat felkapva az ajtóhoz szaladtam, elfordítottam a kulcsot a zárban, majd kirohantam a teremből. Megnéztem a telefonomon az időt, és láttam, hogy nem sokára itt van Kyo. Próbáltam elterelni a gondolataimat, nem arra gondolni, mi történt nem is olyan rég. Megfogtam a zacskóba csomagolt pirítósokat, és kidobtam az egészet az egyik kukába. Hogyan fogok Kyo szemébe nézni... vagy a tanáréba... hogyan fogom ezen túltenni magam...

05.

A későbbiekben még az sem tudott felvidítani, hogy Chisato tényleg velem volt egész nap, és tényleg segített a dolgokban. Nem tudom kiverni a fejemből a tanár szavait. Még csak most érkeztem! Miért kell egyből nekem esni? Nem vagyok tökéletes...
Rossz kedvemet próbáltam palástolni, rengeteg műmosollyal és azzal, hogy elmerültem a tankönyvekben. A többi tanár meglepően normális volt, de biztos csak a tesi tanár miatt éreztem ezt így.
Kyo értem jött a suliba. Mire végeztem, már ott várt a kocsiban. Egy szó nélkül beültem mellé. Nem kérdezett egyelőre semmit, csak elindultunk. Vásárolni nem kellett, ebédet most ő főzött. Nem akarom, hogy főzzön rám, de úgysem fog rám hallgatni. Makacs.
- Milyen volt a suli? – kérdezte.
- Jó – feleltem halkan.
Kyo az utat nézte, és sóhajtott egyet. Ezzel mindent elárultunk egymásnak: tudta, hogy hazudok, és tudtam, hogy tudja.
- Főztem – közölte. Egy szóval, nem firtatta, mi a baj. Még jó... – Remélem, jó lett.
- Hm.
Többet nem tudtam kipréselni magamból. Nem akartam megbántani, ezért elterveztem, hogy ha annyira nem is finom, akkor is meg fogom dicsérni, amit az asztalra tesz.
- Milyen óráid voltak?
Francba, gondoltam. Miért a kanyarodik vissza a témához?
- Tesi, irodalom, ének.
- Osztálytársaid normálisak voltak?
- Um – mozdítottam meg a fejem, mintegy bólintásként.
- Tanárok? – firtatta.
- Um – feleltem ugyanúgy.
„Vallathatsz, nem fogom elmondani”, gondoltam. Leolvastam az arcáról, nem is értette, mi a bajom.
- Fáj valamid? – kérdezte.
Nekem meg ihletem támadt ettől.
- Igen – helyeseltem. – A fejem. Nagyon – játszottam rá, a halántékomra simítva a kezem.
- Lehet a levegőváltozástól – mondta.
- Biztosan – kontráztam.
Az ablaknak döntöttem a fejem, csukott szemmel, mintha nagyon szenvednék. De amint behunytam a szemem, elém villant a tesitanár arca. Kyóra pillantottam, és ő valamely okból összevonta a szemöldökét.
- Nem felejtettünk el tornadresszt venni? – kérdezte.
Uh.
- De, de igen – feleltem halkan.
- Akkor ma nem tesiztél?
- Nem – sóhajtottam.
- Nagyon mérges volt a tanár?
- Nem volt vészes.
Aha, persze. Soha senki nem beszélt még úgy velem...
- Akkor jó – bólintott Kyo. – Holnap lesz tesid?
- Nem – sóhajtottam.
- Akkor holnap elég lesz megvenni – motyogta, szinte magának.
A vacsora csöndesen telt. Mindketten a gondolatainkba mélyedtünk. Őszintén szólva én féltem a másnaptól. Féltem az osztálytársaim szemébe nézni. Ők is látták, hogy kettesben maradtam a tanárral.
Az, hogy mennyire féltem a szerdától, kismiska volt bármelyik vizsgához, amelyikre valaha el kellett mennem. És tudtam, hogy a félelmem nem volt alaptalan.
Ami azt illeti, amikor félünk valamitől, az idő hirtelen gyorsabban kezd telni a kelleténél... és velem pontosan ez történt. Chisato mellett próbáltam az órákra figyelni, de az agyam nehezen állt a japánra, mikor állandóan a tesire gondoltam. Ott aztán nem kell beszélni, viszont minden mást csinálni kell. Nekem amúgy sem megfelelő a tesihez a testalkatom. Sosem voltam egy vékony, atlétikus alkat. Kedden suli után Kyo elvitt egy boltba, ahol megvettem a tornadresszt. Az első gondolatom az volt, hogy azonnal hazamegyek.
Ez túl rövid.
Próbáltam nem kimutatni, mennyire ideges vagyok, de képtelen voltam kontrollálni a kezem remegését. Este nem voltam hajlandó enni. Kyo megunta a csöndben üldögélést, és leült mellém, mikor a tévét bámultuk. Esténként ez jót szokott nekem tenni, hogy ne kalandozzanak el a gondolataim, de most egyszerűen nem működött. Mit tegyek?! Nincs nyugtató... talán megkérdezem...
- Ki vele – szegezte nekem a kérdést. – Ne nézz hülyének, tudom, hogy van valami baj a sulival. Amíg nem jártál be, semmi gond nem volt.
Nyeltem egyet, és fél szemmel rápillantottam.
- Nem tudom... – feleltem tétován.
- Egy fenét nem tudod – fortyant fel.
- Nem akarok róla beszélni – motyogtam, és lesütöttem a szemem.
- Legalább annyit mondj meg, az osztálytársaiddal van gond? – faggatott.
- Nem – ráztam a fejem, és éreztem, hogy elkezdett a fülem vörösödni. Még jó, hogy a hajamtól nem látta. – Nem az osztálytársaim, tényleg. Ők... rendben vannak.
Csak a fiúk ne bámulnának úgy, mintha egy ízletes sushifalat lennék.
- Akkor a tantárgyak? – tapogatózott a sötétben továbbra is.
Sóhajtottam egyet. Na jó.
- Igen – feleltem. – A sok tesi... a tesitől kiborulok.
- Áh... értem – sóhajtotta. – És... sok tesid van?
- Hétfőn, szerdán, pénteken – feleltem elhúzott szájjal.
- Az tényleg sok – túrt a hajába.
- De nem vészes igazából... csak... – motyogtam, majd megrántottam a vállam, és felálltam. – Lefekszem.
- Korán van még – pillantott az órára. – Még nyolc óra sincs...
- Nem baj... ki akarom magam pihenni – fogadkoztam.
- Rendben... de enned kéne valamit – tette hozzá, és nyújtózott egyet.
- Majd reggel – feleltem felelőtlenül.
Már akkor tudtam, hogy nem fogok enni. Reggel nem tudok egyszerűen, össze van szorulva a torkom alapjáraton is, nem csak olyankor, amikor ideges vagyok. Amikor átöltöztem a hálóingembe, már tudtam, hogy nem fogok aludni. Lekapcsoltam a lámpát, és bebújtam a puha takaró alá. Szeretem ezt az ágyat. Nyakig betakaróztam, és igyekeztem elaludni.
Esküszöm, hogy hajnalig fent voltam. Forgolódtam, idegeskedtem, kétszer majdnem kidobtam a taccsot. Le kell nyugodnom... végül nem bírtam tovább, felkeltem hajnali egykor, és átmentem Kyo szobájába. Az oldalán feküdt, átölelte a takarót, szóval a háta kilátszott. Meg a borzas feje... a folyosóról beszűrődő fény miatt nem láttam valami sokat.
- Oto-san... – húzogattam a pólóját. – Oto...
- Hm? – mormogta a párnába.
- Van valami nyugtatód? – nyöszörögtem.
Erre egyből kinyílt a szeme.
- Nyugtató? – kérdezte álmos hangon. – Nyugtató nincs. Fiatal vagy még ahhoz, hogy szedd.
Behalok.
- Nyolc óta egy szemhunyásnyit sem aludtam, kérlek – könyörögtem neki.
- Otthon hogy aludtál, ha nem ment? – kérdezte.
- Anyu mellé feküdtem... – feleltem őszintén.
- Akkor gyere ide mellém, lefogadom, hogy itt el fogsz aludni – emelte fel maga mellett a takarót.
Pár másodpercig gondolkoztam, aztán bebújtam mellé a jó melegbe. Odabújtam hozzá. Átkarolt, a hajamat simogatta, és szinte azonnal megnyugodtam. A gyomrom is kezdett megnyugodni.
- Köszönöm – motyogtam fáradtan, és fél perc múlva el is aludtam.
Reggel álmosan ébredtem. Ő már felöltözött, és a vállamat rázogatta finoman.
- Nem akarok bemenni... – nyávogtam, és magamra húztam a Kyo illatú takarót.
Felnevetett.
- Muszáj lesz. Csináltam reggelit.
- Ne – nyögtem.
- De igen – felelte. – Tegnap nem vacsoráztál. El akarsz ájulni?
Ha eszem, akkor is el fogok ájulni, gondoltam magamban, de végül mégis felkeltem, és átmentem a saját szobámba átöltözni. A hajam is Kyo illatú lett. Furcsa... sóhajtottam egyet. Miért bízom meg ennyire benne, ő végül is egy idegen férfi, de mégis, egy másodpercig se fordult meg a fejemben, hogy visszaélhet a helyzettel. Megráztam a fejem. Nem, ő nem olyan, érzem, és kész. Sóhajtottam egyet, majd lementem a földszintre, de rögtön rosszul lettem, mikor megláttam a halom pirítóst.
- Inkább becsomagolok párat – közöltem, mire morogni kezdett. – Sajnálom, tényleg nagyon ideges vagyok...
- Ha nem eszed meg, összeakasztjuk a bajszunkat – fenyegetőzött, mire végre sikerült elmosolyodnom.
- Majd megnövesztem estére – kuncogtam.
- Elraktad a tornadresszt? – kérdezte.
- El – sóhajtottam.
Csak reménykedni tudtam benne, hogy minden rendben lesz ma. Már akkor tudnom kellett volna, hogy nem így lesz, amikor kiléptünk az ajtón. Esik az eső. Szeretem az esőt, de általában mindig történik valami. Megcsúszom, eltöröm valamimet, meghúzom a lábam. Akármelyiknek örültem volna, és gondoltam, direkt elesem, hogy valami sebesülést szerezzek – és egyúttal felmentést is –, de végül nem kockáztattam. Hallgattunk a kocsiban. A hallgatás a specialitásunk. Kettőnk hallgatása többet elmond a másiknak minden szónál. Tudom, hogy aggódik értem. Azt hiszem, ő komolyan veszi ezt az apás dolgot. Olyannyira komolyan, hogy tényleg úgy viselkedik, de ez engem egyáltalán nem zavar, sőt, jól esik. Tényleg úgy érzem, hogy megbízhatom benne.
Vele... sokkal könnyebben, simulékonyabban működik ez, mint eddig bárkivel.
- Legyen jó napod – kívánta, mire mormogtam valami hasonlót.
A matek rendben lement. Chisato nyugodtan jegyzetelt mellettem, szünetben megkérdezte, hogy lemegyek-e vele a büfébe, és én igent mondtam neki. Összehúztam magamon a lila kardigánomat, és úgy várakoztam mellette. Éreztem, hogy megállt valaki mögöttem, de nem foglalkoztam vele. Benéztem a büfé kajáira, és az üvegben megpillantott tükörképtől összerándult a gyomrom.
Vajon miért van bent ilyen korán a tesitanár? Az üvegben haloványan tükröződött az arca. Istentelenül gyönyörűnek találtam. Haja hanyag eleganciával hullott a szemébe, aminek tökéletes formája volt. Gyönyörű szeme van.
Amikor találkozott a pillantásunk, elkaptam a tekintetem. Nyeltem egyet, és rimánkodtam az égieknek, hogy Chisato hamar végezzen.
- Kérek két kávét – közölte, majd rám pillantott. – Kiyoko-chan, ugye te is kérsz? – kérdezte tőlem, mire megfagyott bennem a vér.
- Igen – feleltem rémülten.
Francba, de komolyan. Miért kell még a nevemet is...
- Hány cukorral? – kérdezte, mire elvesztettem a türelmemet.
- Cukor nélkül, tejjel – feleltem halkan.
Furcsa, mikor egyre idegesebb vagyok, annál nyugodtabbnak tűnök. Mikor végre kikaptuk a kávét, Chisato úgy döntött, leül az egyik asztalhoz. Bármit megadtam volna, hogy ne kelljen a tesitanár közelében lennem, de nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust.
Leültem mellé. Elkezdett kérdezgetni az otthoni dolgokról, a szokásainkról, a családomról. Azt vettem észre, hogy folyékonyan és lelkesen kezdtem angolul beszélni, ami azért furcsa. Mióta itt vagyok, még Kyoval se beszélgettem ilyen folyékonyan. Chisatoban már megbízom egy kicsit... miért ne mesélhetnék neki...
Mikor megittuk a kávét, és felálltunk, megfordultam, és ekkor ért az első meglepetés; a tesitanár mögöttem ült végig egy másik széken, nekem háttal. Mégis úgy éreztem, mindent hallott. Összehúztam magamon a kardigánt, és visszamentünk a terembe.
A maradék óra túl gyorsan elrohant. Mikor irodalmat tanultunk angolul, egészen aktívan részt vettem az órában. Egy kis unszolásra ugyan, de még fel is olvastattak velem egy oldalt Shakespeare-ből. Lehet az én kiejtésem nekik példamutató? Nehéz megérteni a japán akcentust, de nem lehetetlen. Egész belerázódtam már.
Tesi előtt volt egy kisebb rohamom. Elkezdtem remegni, kiment belőlem a szín, a gyomrom ismét összeszorult, majd a kávé utóízétől fel is fordult. Persze, hogy nem ettem a kajából, amit otthonról hoztam. Eszembe jutottak Kyo szavai, de nem tudtam elmosolyodni. Majd kidobom a kaját. Ha ezen túl leszek, péntekig nyugtom lesz.
Átöltöztem a tornadresszbe. Tényleg rövid. A többieken is rövid, de egyenesen meztelennek érzem magam. Kis kék sort, fehér pólóval; fehér zokni és tornacipő. Gyűlölöm. Soha nem hordok ruhát, ami a térdem fölött véget ér. Ez pedig jobb esetben is a combom közepéig ér. Világéletemben iszonyatosan szégyenlős voltam. Főleg a lábaimat utáltam.
A tanár megint az ajtóban állt, mint múltkor is. Végignézett rajtam, pofátlanul mustrálgatott, majd intett a fejével, hogy menjek be a terembe. Rosszul voltam az egésztől. A plafonról leeresztett kötelek látványától azonnal újabb rohamom lett. Chisato gyengéden megfogta a csuklóm, hogy jelezze, ott van, bármi gond van, csak szóljak.
- Kösz – motyogtam neki halkan, mire elmosolyodott, és megrázta a fejét.
- Tíz kör futás! – kiáltotta a tanár, megállva a terem közepén.
Mentem a többiek után. Mindig is utáltam futni, de most próbáltam nem erre gondolni. Megpróbáltam kitisztítani a fejemet, és koncentrálni, hogy mozgassam az izmaimat. Meglepődtem a módszer eredményességén. Furcsa, hogy sikerült. Amint készen lettünk, és az utolsó nálam is ducibb srác is befutott, a tanár hunyorogva végignézett rajtunk.
- Ötven felülés – közölte.
Úgy, ahogy voltam, lehuppantam a földre, mint a többiek is. Jól esett, hogy Chisato végig mellettem volt. Felvettük egymás ritmusát – ő lassított, én gyorsítottam –, és szinte egyszerre fejeztük be. Talán a tanárnak is feltűnt, hogy igyekszünk együtt dolgozni...
- Te – mutatott rám a naplóval. – Mutass be tíz helyes fekvőtámaszt.
Összepréseltem a számat, és megcsináltam. Persze addigra a többiek már befejezték a felüléseket, és kíváncsian néztek rám, majd a tanárra. Mikor utoljára kinyomtam magam, fél szemmel felpillantottam rá. Remegtek a karjaim az idegességtől. Felvont szemöldökkel nézett rám.
- Még ötven. A többieknek is! – fordult végül el.
Meg nem dicsért volna, dohogtam magamban, majd csináltam tovább. A többiek bírták az iramot, én annyira nem.
- Álljatok fel – szólalt meg a tanár megint. – Ketten szereljék fel a röplabda hálóját. A többiek hozzanak labdákat! Alkossatok párokat.
Röplabda...
Azt hiszem, most fogok elájulni.

04.

Hétfőn rosszabb gyomorgörccsel ébredtem, mint mikor vizsgáim voltak az otthoni sulimban. Korán kellett kelnem, mert el kellett mennem a tanulmányi osztályra is elintézni pár papírt. Az első órám 8.40-kor kezdődik, szóval elég volt nyolckor elindulni otthonról. Fintorogva bújtam az egyenruhámba, és úgy éreztem, egy falatot se fogok tudni enni. Kyo már készen volt, mire én egyáltalán bepakoltam a táskába. A tankönyveket majd a tanulmányi osztályon kapom meg. Nyúzott arcom láttán Kyo utánam jött a fürdőbe, ahol fogat mostam.
- Jól vagy? – kérdezte, mire nyögtem valamit. – Csak mert zöldes árnyalatú az arcod...
- Köszönöm – sóhajtottam, miközben öblítettem.
- Izgulsz?
- Nem – feleltem tökéletes szarkazmussal, ki is vívtam tőle egy furcsa nézést.
- Nem fogják letépni a fejed.
Tévedtem, átlát rajtam.
- Tudom – sóhajtottam.
Öt perc múlva indulásra készen álltam. A kocsiban igyekeztem egy szót se szólni, mert attól féltem, kidobom a taccsot. Mikor megérkeztünk, Kyo latolgatta, hogy bejöjjön-e velem, de inkább lebeszéltem róla.
- Legyen jó napod – kívánta, mire megborzongtam.
Jó napod, gondoltam. Úgy érzem magam, mint egy gladiátor, aki épp most megy be az oroszlánokkal teli ketrecbe.
- Neked is Oto-san – feleltem sóhajtva, mire felkuncogott, én pedig kiszálltam.
Egyelőre feltűnésmentesen elvegyültem az emberek között. Miután a tanulmányi osztályt megtaláltam, egy nagyon kedves és lelkes nő eligazított, és adott nekem egy órarendet, majd eligazított az első terembe.
Testnevelés, nyögtem magamban, elszörnyülködve nézve az órarendet. Ne. Bármit, csak ezt ne. Kivégzőosztagot húsz sorkatonával, és egy betonfalat magam elé. Ne... testnevelés, az első három – HÁROM!! – órában. Én bele fogok pusztulni. Így is fél négyig bent kell lennem, mert addig vannak órák. Atya világ, nyöszörögtem magamban, arcom láttán még a tanulmányi osztályos lány is megkérdezte, hogy minden rendben van-e.
- Persze – feleltem cérnavékony hangon, majd kifordultam a teremből.
Reménykedtem benne, hogy legalább az első órát teremben töltöm, mondjuk irodalmon, vagy valami ilyesmin, de neeem. Miért is legyen szerencsém? Már majdnem elsírtam magam, miközben a többi diák között lavírozva megkerestem a tesi termét és az öltözőket.
A hatalmas gondom a következő: nincs nálam tornafelszerelés. A saját sulimban nagyon aranyos tornatanárnőm volt, ő még azt is megengedte, hogy ha megvan, akkor ne kelljen tesiznünk, de itt, új helyen, új emberek között... halottra váltan leültem a padra, és máris kivívtam egy lány rokonszenvét.
- Szia – köszöntött. – Te vagy a cserediák, ugye?
Mosolyt erőltettem az arcomra. Ilyenkor miért olyan nehéz színészkedni!?
- Igen – bólintottam, majd bemutatkoztunk egymásnak.
- Remélem, tetszeni fog a suli – mosolygott rám Chisato, mire a szeme két vékony csíkká préselődtek össze. Ettől kicsit jobban éreztem magam. Éreztem, hogy a többiek is fülelnek. – Ha gondolod, szívesen ülök melléd a többi órádon.
Hálát adtam az égnek, majdnem kezet csókoltam neki.
- Igen, köszönöm, az nagyon jó lenne – néztem rá hálásan, mire megint elmosolyodott.
Hosszú barnára festett haja csigákban omlott a vállaira, a tornadressz pedig kiemelte kissé deszkára hasonlító alakját. Mintha meghallotta volna, mit gondoltam, felfogta a haját copfba.
- Te nem öltözöl át? – kérdezte.
- Nem – nyögtem fel. – Sajnos még nincs tornadresszem. Teljesen elfelejtkeztem róla hétvégén...
- Uhhh – nyögött ő is, és ezt rossz, nagyon rossz előjelnek véltem. – Akkor valami piszok jó érvet kell kitalálnod. A tanár úr nem szereti, ha nem készülünk az órájára.
Nyeltem egyet. Tanár... úr... ennél rosszabb nem is lehetne. Még, férfi tanár! Mi kell még vajon az idegrendszeremnek a teljes összeroppanás előtt?! Ennyinek már elégnek kéne lennie. Most már komolyan úgy éreztem, hogy hányni fogok. Nem érzem jól magam. Bárcsak hazamehetnék Kyohoz!
Persze ezt nem tehettem meg. Vajon itt lehet felmentést kérni testnevelésből? Remek, hogy már az első hetemet úgy kezdem, hogy felmentést akarok. De hát ha egyszer parázok ettől a tárgytól! Még otthon is, nem hogy idegen országban, idegen emberek előtt... letettem a táskámat, a kabátomat és a pulcsimat is, majd követtem a többieket a tanterembe. Vagy legalábbis szerettem volna követni. Az ajtóban egyből megállított a tanár, feltartatva velem a fél osztályt. Nyilvános megszégyenítés... már az első napomon.
A tanár maga nagyon ismerős volt. Barna, félhosszú haját megtépetve hordta, enyhén be volt állítva, éreztem a hajfixáló illatát. Sötétbarna szeme szikrázott a rosszindulattól, ahogy végigmért. Alapjáratban vékony volt és magas, ujjai hosszúak, körmei feketék. Egy lázadó tanár, gondoltam magamban. Fehér pólója feszült a mellkasán, ahogy kihúzta magát, jobb kezében naplót tartott, fekete farmerja meg volt koptatva. Amolyan elegánsan hanyag külseje volt, de az arckifejezéséből ítélve tényleg szigorú.
- Ki maga? – förmedt rám, mire megszeppenve és remegő kézzel megmutattam neki a papíromat. Vetett rá egy pillantást. – Beszélni nem tud?!
- Sa-sajnálom – hajoltam meg neki, de nem igazán izgatta; a hátam mögött nevettek.
- Miért nem öltözött át?
- Bocsánat, tanár úr, elfelejte...
- Elfelejtette – szakított félbe, és beírt a naplóba valamit. – Maradjon az öltözőben, amíg nem végzem az osztályával!
- Értettem – hajtottam le a fejem, és elindultam visszafelé.
Sóhajtva kikerültem az osztálytársaimat, akik nevettek, és követtek a tekintetükkel, majd bementem az öltözőbe, és leültem az egyik padra.
- Ne legyél gyenge, ne bőgj – morogtam magamnak, miközben felhúztam a lábaimat, és átöleltem őket.
A szünetben Chisato visszajött az öltözőbe inni kicsit.
- Jól vagy? – kérdezte, leülve mellém.
- Aha – bólogattam.
A többiek is bejöttek, kicsit ziláltnak tűntek, de vigyorogtak rám, mikor megláttak, és egymásnak kezdtek hadoválni japánul valami teljesen nem odavágó dologról.
- Majd csak megbékél a tanár úr – mondta. – Szerdára hozz ruhát, és tesizz rendesen, akkor normális lesz veled.
Elfojtottam egy rémült kiáltást. Szerdán?! Az csak két nap múlva lesz...
- Mondd csak... – fordultam Chisato felé, enyhe pánikkal a szívemben. – Milyen napokon van még tesi?
- Hétfőn reggel, szerdán délután, és pénteken délután – felelte, elgondolkozva fél percig. Igyekeztem nem megpusztulni az információtól. – Nem mondták neked, hogy ez egy sportiskola?
Nem. Valahogy elfelejtették közölni.
A következő percben belépett a tanár az öltözőbe. Lazán, mintha nem is a női öltöző lenne. Végignézett a lányokon.
- Menjetek vissza, tíz kör futás – közölte, mire még az én gyomrom is görcsbe rándult. Nyeltem egyet, mikor kettesben maradtam vele. Becsukta az ajtót, és leült velem szemben. Idegesen néztem rá, és éreztem, hogy elpirulok a tekintetétől. – Nos. Elöljáróban annyit, hogy Takashima Kouyou a nevem. Az órámra tornadressz kell, amit bármelyik boltban megvehet. Nálam nincs lógás, se hiányzás, igazolás nélkül, megértette?
- Igen – feleltem megrettenve.
- Ha rajta kapom, hogy valami szabályellenes dolgot csinál, azonnal az igazgatóhoz viszem. Megértette?
Nyeltem egyet. Totál kimelegedtem a zavartól és a félelemtől. Magam elé meredtem, vagyis inkább a padlóra, kettőnk közé valahova középtájra.
- Igen.
- Helyes – mondta, és felállt. – Az idei teljesítménye egyenlő a nullával, pontosabban az egyessel, mert azt kapott ma, hiányzó ruha miatt, ami miatt nem tudott részt venni az órán. Ha nem akarja, hogy megbuktassam, szedje össze magát.
Miután befejezte, feltépte az ajtót, és visszament az osztályhoz. Még jó ideig csak bámultam magam elé, majd éreztem, hogy végigcsorognak az arcomon a könnyek. Mivel érdemeltem ezt ki?

03.

A sötétség lassan ereszkedett ránk, a fények pedig egymás után kapcsolódtak fel a városban. Egészen sokáig mentünk, mire végre megálltunk. Kimerített az utazás. Elmacskásodott tagokkal szálltam ki az autóból, de hiába akartam volna én vinni a táskámat, ő már kivette, és el is indult a kapu felé. Megfájdult a fejem, miközben követtem; talán a másmilyen levegő miatt. Itt több a szmog, lehet egy-két napig érdemes lenne egészségügyi maszkot hordanom. Követtem, de nem mondtam semmit, csak szemlélődtem. Egyszer-kétszer hátrapillantott rám, mintegy kérdőn, de nem szóltam semmit.
- Arra gondoltam, hogy holnap elmehetnénk vásárolni – mondta. – Hátha van valami, amit elfelejtettél elhozni.
Hát én ezt erősen kétlem, gondoltam, és egyébként is, úgysem engedném, hogy ő vegyen nekem bármit is... bár hé, csak azt mondta, elmehetnénk, szóval elvinne, velem lenne, meg ilyesmi. Atya világ, felrobbanna a Föld, ha tudnák a rajongók, hogy én vagyok az a szerencsés, aki vele lakik egy fedél alatt...
- Oké – feleltem. – Bár szerintem mindent elhoztam, ami kellett.
- Én is mindig ezt gondolom, ha megyek valahova – kuncogta, majd beléptünk a házába.
Körbenéztem, de szinte azonnal beleszerettem a helybe. Mosolyogva végigsimítottam a bőrszínű kanapé háttámláján.
- Megmutatom a szobád – mondta Kyo, majd elindult a lépcső felé, így követtem.
A szoba maga nagyobb volt, mint az otthoni, és egyből megtetszett.
- Tetszik? – kérdezte halkan, enyhe izgulással a hangjában.
- Igen, nagyon jó lesz, köszönöm – mondtam, majd odamentem az ágyhoz, hogy leüljek rá.
Elmosolyodott.
- Fedezd fel nyugodtan a házat, addig én előkészítem a vacsorát – válaszolta, és elindult kifelé.
Először is bepakoltam a hatalmas, üres szekrénybe a táskámból, és meglátogattam a fürdőszobát. Jó kedvem lett, végre; megmostam akezem, megszemléztem magam – még mindig olyan vagyok, mint egy hulla – majd lementem a földszintre. Egészen jól kiismertem magam a modern házban, ami inkább nyugati stílusra hajazott. Kimentem a konyhába, és leültem az asztalhoz. Kyo olyan csöndes, mintha itt sem lenne...
- Jó étvágyat – mondta, miután tálalt, majd leült velem szemben.
- Viszont kívánom – feleltem, és nekiláttam a vacsinak.
Nagyon finomnak találtam, és degeszre ettem magam. Furcsa még mindig belegondolni, hogy én itt vagyok... hogy lehet ez? Miközben ettem, nézegettem a berendezést, próbáltam felfogni a tényeket.
Vacsora után még ébren akartam maradni egy kicsit, de nem igazán tudtam. Lezuhanyoztam, és bedőltem a puha, finom illatú ágyba. Itt annyira más minden, gondoltam, miközben kezemmel a párna alá nyúlva sóhajtottam egyet. Remélem, holnap nem otthon ébredek fel...
Másnap reggel olyan voltam, mint egy zombi. Kitámolyogtam a fürdőbe rendbe szedni magam, majd lecsattogtam az alsó szintre; Kyo a kanapén ült, és egy könyvecskét olvasgatott. Nem akartam megzavarni, de mégis meghallotta a lépteimet. Felmosolygott rám.
- Jó reggelt – mondta halkan. – Jól aludtál?
Milyen figyelmes...
- Igen – bólintottam, majd leültem mellé a kanapéra. – Mit olvasol?
- Ezt... egy lány adta nekem – mondta, és becsukta a kis könyvecskét, hogy megmutathassa. – Versek vannak benne. Akkor kaptam, amikor abban az országban jártam, ahonnan te jöttél.
- Egy ottani lánytól kaptad? – kérdeztem, majd kíváncsian a borítóra néztem. – Nagyon szép.
Elmosolyodott.
- Igazából... nem nekem adta oda személy szerint... – sóhajtotta. – Egy barátomnak adta, hogy továbbítsa nekem.
- Értem – bólintottam.
- Bánom, hogy nem nekem tudta odaadni – csóválta meg a fejét. Tehát... egy rajongó volt, akivel nem találkozott személyesen, hm... – Bűntudatom van miatta. Szép versek.
- Biztos fogsz még találkozni vele – biztattam.
Ajkán gyönge félmosoly játszott, nem hitt nekem.
- Készítettem reggelit – tette le a könyvecskét az asztalra, és állt fel. – Lassan mehetnénk vásárolni is.
Tamagoyakit sütött reggelire. Szeretem a tamagoyakit, bár én még nem tudtam rendesen megcsinálni. Miközben ettünk, azon gondolkoztam, hogy szeretnék valami hasznosat csinálni.
- Szeretném én főzni az ebédet – szólaltam meg halkan. – Persze, ha nem gond.
- Nem gond – bólintott Kyo. – Mit kell venni hozzá?
- Hát... én mexikói csirkecombokra gondoltam tzatzikivel.
- Biztosan – nevetett fel.
- Hát, csak csirkecomb kell, hagyma, krumpli, rizs, uborka meg tejföl – számoltam össze fejben a hozzávalókat. – Remélem, nem sok – pirultam bele.
- Nem – kuncogott, majd elvette előlem a tányért, és a mosogatógépbe helyezte. – Szerintem induljunk is nyomban.
Bólintottam egyet, majd az ajtóba mentünk, és felvettük a cipőinket és a kabátot is. A kocsiban egyből bekapcsolta a fűtést, bár szerintem nem kellett volna, a magam nevében beszélve, nem fáztam. Ismét úgy döntöttem, a város nézegetésével töltöm az időt. Megint hatalmas épületek mellett mentünk el. Kyo egy jó húsz perc múlva hirtelen megszólalt.
- Ott van az iskolád – mondta, az én oldalamra nézve. Kilestem. Ilyen messze van a házától? – Már elintéztem a papírokat.
- Köszönöm – sóhajtottam hálásan. – Remélem, nem lesz túlságosan húzós az első napom...
Felkuncogott.
- Ha bármi gond lesz, csak szólj, és elintézem – mondta, majd befordultunk egy sarkon.
- Nem hiszem, hogy gond lesz – feleltem halkan, de azért megkönnyebbültem, hogy ezt mondta.
Megérkeztünk a boltba. Őszintén szólva inkább szupermarket volt, és abból is nagyobb, mint bármelyik, amelyikben Budapesten jártam. Totál elvesztem volna. Mondtam Kyonak, hogy mi kell, és egyszerűbben megtalálta, mint én. Akkora tömeg volt, hogy majdnem elhagytuk egymást. Az emberek tökéletesen átnéztek rajtam, és emiatt megkönnyebbültem. Mindig is zavarba ejtett a kitüntető figyelem. Béna és esetlen lettem tőle, a zavarom pedig az egekig szokott olyankor rúgni. Miután mindent beszereztünk, Kyo még megdobta a kosarat néhány általam ismeretlen étellel és némi üdítővel, és beálltunk a sorba. Kérdezgetni kezdett az otthonomról, anyukámról. Furcsa mód, nem lett honvágyam, de tudtam, hogy nem sokára be fog következni ez. Megértően bólogatott, mikor arról meséltem, hogy anyukám nem engedte, hogy kutyát tartsak, pedig gondoskodtam volna róla.
- Szerintem sem vagy már gyerek. Ha kapnál egy kutyát, csak sétáltatnád reggel és este, nem? – pillantott rám kérdőn.
- Persze – bólintottam. – Suli előtt és után. De nem engedte...
Gondolom azért, mert drága a tartása. Egy kutya számára rengeteg étel kell, de hát... beletörődtem. Most sem fogom vállalni, mert az ösztöndíjam a tankönyvekre és füzetekre kell.
- Hm, hát szigorú anyukád van – vigyorodott el valamely érthetetlen okból.
- Annyira azért nem szigorú – billentettem oldalra a fejem. – Csak nem akar megszeretni egy háziállatot, mert attól fél, hogy elveszíti.
Apa után hozzám kezdett ragaszkodni nagyon, és nem is akart mást beengedni az életébe. Őszintén szólva megértettem őt. Valahogy én is így voltam ezzel. De én nem zárhatom be magam örökre...
- Mondjuk ezt megértem – sóhajtotta Kyo, komoly arccal. – Nem lehetett könnyű neki.
- Nem is volt – bólintottam, majd végre sorra kerültünk, így végre kipakolhattuk a sok cuccot.
Bepakoltam a szatyrokba és mielőtt szólhattam volna, Kyo összegyűrte a blokkot. Látta az arcomon, hogy tiltakoztam volna, ezért a fejét rázva kivette a kezemből a szatyrot.
- Ételért nálam nem fogsz fizetni – jelentette ki.
Elgondolkoztam, miközben beültünk a kocsiba.
- Akkor mire költsem az ösztöndíjam?
- Amire kell. Neked. Suli, ruhák, női csecsebecsék – tette hozzá vigyorogva, mire én is elmosolyodtam, és becsatoltam az övem. – De komolyan.
- Rendben – bólintottam rá végül.
Érzem, hogy ehhez makacsul ragaszkodna, így nem vitáztam vele. A főzésnél segített. Egész jól kijövünk, gondoltam.
- Neked kell menned dolgozni? – kérdeztem tőle aztán, miközben a rizst főztem.
- Hm, mostanában nem – felelte, mire bólintottam. – Amúgy tudod, mivel foglalkozom?
Rápillantottam, és azt latolgattam magamban, elmondjam-e vagy sem.
- Azt hiszem, igen – feleltem elhúzott szájjal, mire felvonta a szemöldökeit. Elnevettem magam az arca láttán. – Énekes vagy, ugye?
Erre ő húzta el a száját.
- Igen – felelte. – Egy rockbandában.
- Okke~ - bólintottam.
Jól eljátszottam a tudatlant, gratulálhatnék magamnak.
- Szereted a rock zenét? – kérdezte.
- Szeretem – bólintottam megint, és megkóstoltam egy rizsszemet, hogy jó-e már.
- Hm... és meghallgatnád valamikor az egyik albumomat? – kérdezősködött tovább.
- Persze – mosolyogtam rá, mire úgy tűnt, megkönnyebbült.
Atya világ, sóhajtottam magamban. Ez viccesen jött ki...

02.

Tömegközlekedéssel jutottunk el addig. A férfi e-mail címe a telefonomban volt, és akkor kell majd e-mail-t küldenem neki, ha 20 perc van Tokióig. Vettem magamnak egy Sió almalét, és arra gondoltam, hogy két hónapig nem fogok ilyet inni. Azért ez hiányozni fog. A pici dobozos, szívószálas kiszerelés. Nagyon szeretem. Még egyszer utoljára megnéztem az irataimat, kártyáimat, hogy minden nálam van-e. A bankkártyát odaadtam Anyunak, azt nem vihetem be az országba, és nálam már csak yen van, forint nincs. Az előző pár napban végigsétáltam a városban, és csináltam egy csomó képet – ezeket majd nézegethetem. Biztos hiányozni fog Budapest.
Anyu elmondta az anyák szokásos szövegét, hatvanszor elismételve, hogy vigyázzak magamra. A nyakamba tette a nyakláncát az eljegyzési gyűrűjével együtt, és végleg búcsút intett nekem, miután egymás lelkére kötöttük, hogy vigyázunk magunkra.
Az első óra nagyon nehezen telt el. Mivel nem ablak mellett ültem, ezért nehéz lett volna a külvilágot szemlézni. Mellesleg amint felültünk, egyből valami hullámvasutas dolog jutott eszembe, és mikor már zöldültem, a légikísérő inkább az ölembe tett egy zacskót. Ami azt illeti, utálok hányni, és nem akartam gyenge lenni, de egy biztos: megcsókolom a betont, ha földet érek.
Először rohadtul kezdtem unatkozni, így az MP3 lejátszómon kerestem magamnak valami zenét. Tehettem volna fel a kis notebookomra valami filmet, de nem tettem. Megnyitottam a blogomat, amit a notebookomban tárolok, és elkezdtem írni a félelmeimről és a gondolataimról. Remélem, minden rendben lesz majd... persze nehéz ezt így előre megjósolni, de nem jó, hogy még mindig gyomorgörcsöm van.
Pár óra így telt el, majd szundítottam egyet. Mikor felébredtem, a nő szólt, hogy fél óra múlva megérkezünk. Végre... sóhajtottam egyet, majd elővettem a telefonomat, és küldtem egy e-mail-t ügyeletes „apámnak”. Ő nem válaszolt, de biztos megkapta az üzenetet, szóval nem foglalkoztam ezzel, csak leléptem netről, és tovább lazítottam. Otthon reggel volt, itt este lesz. Hogy a fenébe fogok átállni...
Mikor leszálltunk, a gyomrom még kisebbre zsugorodott. Még mindig nem tudom elhinni, hogy itt vagyok, de kezdek nagyon izgatott lenni. Őszintén szólva, alig fértem a bőrömbe. Megvártam, amíg mindenki, aki sietett, leszállt, és csak azután indultam el; mindent meg akarok jegyezni. Úgy tűnik, a váróban mindig rengetegen vannak, többen táblát tartva maguk előtt. Először a cumómért akartam menni, de végül elvetettem az ötletet – elmacskásodott tagokkal kinek van kedve cipelni az öt kilós sporttáskát?
Szóval megkeresem először Apucit, gondoltam magamban, és megfontolt, apró lépésekkel a tömeg felé mentem-lestem. Egy csomó furcsa alak volt ott: fiatal japán lánykák, férfiak, idős nők. Itt egy csomó ember megfordul, gondoltam. Tök jó lehet egy reptéren dolgozni, segíteni az embereknek.
A táblákat kezdtem nézni. Volt ott mindenféle név; Smith, Lee, de cifrák is, Finious; aztán hirtelen kiszúrtam a sajátomat. Nyeltem egyet. Már az ujjak, amik tartották, azok sem voltak bíztatóak. Ezt... én nem hiszem el. Felkaptam a pillantásomat a férfi arcára, és megállt bennem az ütő. Pár másodpercre minden leállt körülöttem, ahogy felfogtam, kit látok. Ez... nem lehet igaz... eddig teljesen másfelé nézett, de ekkor találkozott a tekintetünk, és rögtön kifutott a vér az arcomból. Azt hittem, sarkon fogok fordulni, és visszaszaladok a gépbe. Bárhová, csak el innen.
De végül nyeltem egyet, vettem egy mély levegőt, és odaléptem hozzá. A formaságoknak megfelelően köszöntöttem, amit viszonzott. Félbe hajtotta a táblát, és elindultunk kifelé. Először azt hittem, csak a kósza szél sodorta felém azt az illatot, de rájöttem aztán, hogy nem. Milyne finom illata van... zavarbaejtően finom. Miért Nishimura Tooru-ként jelentkezett erre a programra, ha egyszer utálja a Toorut?
- Jól utaztál? – kérdezte, totál kirángatva és porrá zúzva az összes gondolatomat.
- Igen, köszönöm – feleltem megszeppenve.
- Nem volt semmi gond a gépen?
- Nem.
Annyira kínos volt. Valahogy úgy éreztem, ő csöndes ember, és ami azt illeti, én is az vagyok. Valahogy be kellene indítanom a beszélgetést, de hiába járattam az agyamat, mindig oda lyukadtam ki, hogy úristen, én egy híres emberrel fogok együtt élni két hónapig. Egyszerűen képtelen voltam másra gondolni.
- Vegyük fel a csomagodat – mondta pár perc múlva, majd felnézett a feliratokra, amiket én nem tudtam elolvasni; még túl kevés kanjit ismertem hozzá. Most először ez rohadtul idegesített. Mellette idegesít. Más ember mellett talán annyira nem zavarna, de pont Őmellette... – Erre megyünk.
Követtem, arra gondolva, hogy ennél kínosabb nem lehetne a helyzet. Aztán amint ezt végiggondoltam magamban, azonnal rájöttem, hogy tévedtem: gumis talpú cipőm, ami nem a legjobb fajta, megcsúszott a vizes padlón, amit nem rég mostak fel, és seggre ültem. Egy nyikkanást se adtam ki, és megpróbáltam gyorsan felpattanni, hogy Kyo semmit se vegyen észre belőle, de túl lassúnak bizonyultam.
- Jól vagy? – kérdezte, mire bólogattam, és megköszöntem a kérdését. – Mehetünk lassabban...
Uram isten, ne!
- Nem kell, köszönöm – hajoltam meg szégyentől vörös arccal, majd követtem tovább.
Nem vagyok egy gyenge, béna nőszemély, csak hozzá kell szoknom a jelenlétéhez! A fenébe már! Ő csak egy férfi! Így is lett meghirdetve a program. Egy mezei japán férfi. Tök mindegy, mi a foglalkozása, felejtsd el!
Szándékosan eltereltem a gondolataimat. Megtaláltuk a táskámat, de ragaszkodtam hozzá, hogy én vigyem, akkor is, ha rohadt nehéz volt. Kyo nem vitatkozott, hagyta, hadd csináljam a hülyeséget. Mikor azonban nem tudtam kimenni a bejáraton, átvette. Úgy láttam, mintha elfojtott volna egy mosolyt. Kinevet, gondoltam. Szánalmas vagyok, ostoroztam magam. Felhúztam a cipzárt a pulcsin, egészen a nyakamig, és a kapucnit is felvettem. Pluszba a hajamat is direkt úgy igazítottam, hogy a fél arcom ne látsszon. Nincs kedvem látni a kajánkodását.
- Kell valami a boltból? – kérdezte, miközben egy fekete kocsiba pakolta be a táskám.
- Nem kell semmi, köszönöm – motyogtam halkan, majd beszálltam az autóba, miután kinyitotta nekem az ajtót.
Most komolyan ő lesz az „Apám”? Eddig azt hittem, ez csak egy rossz vicc, vagy egy álom, de úgy tűnik, nem. Pedig igencsak szeretnék felébredni. Becsatoltam az övet, majd fázósan összefontam a mellemen a karjaimat, és kibámultam az ablakon. Furcsa, gondoltam. Most is olyan közel van hozzám... beindította a motort, és elindultunk. Nyugodtan, laza tempóban vezetett, egy másodpercre se húzta fel magát a dugón. Szerintem úgy döntött, ma nyugodt marad. Talán miattam. Furcsa...
- Hétfőn kell menned iskolába – mondta. – Majd elviszlek kocsival.
- Rendben, köszönöm – motyogtam, mire nem bírta tovább, az utat nézve elmosolyodott.
- Nem kell mindent megköszönnöd – mondta halkan.
- Bocsánat – motyogtam az eddiginél is halkabban.
- Nem kell bocsánatot kérned. Nyugodj meg.
- Nem vagyok ideges.
Az arcára pillantva leolvastam, hogy tudja, hogy hazudok, csak azt nem, miért. Vajon sejti, hogy én tudom, ki ő? Szerintem nem. Különben nem lenne ennyire közvetlen. Sóhajtottam egyet, és kinéztem az ablakon.
- Szereted a sushit? – kérdezte.
A szemem sarkából rápillantottam. Valahogy be akarja indítani a beszélgetést, én meg csak kimelegszem, és vörösödöm. Nem hiszem el.
- Még nem ettem – feleltem.
- Hmm... – Egy ideig elgondolkozva nézett maga elé. – Gondolkoztam rajta, hogy valami európai ételt készítsek vagy jó lesz-e a hagyományos japán vacsora...
- Tökéletesen megfelel – mentegetőztem.
Mi lesz így? Állandóan bocsánatot kell kérnem valami miatt, amit mondok? Ehh...
- Rendben, remélem, majd jó lesz – bólintott, majd elhallgatott.
Vettem egy mély levegőt, és elővettem a telefonomat. Bekapcsoltam. Egy rakat SMS-t kaptam különböző telefontársaságoktól. Gyorsan megírtam Anyunak, hogy megérkeztem, és megtaláltam „Apámat” is. Kyo rám sandított. Szerintem fogalma sincs, hogyan kezelje a helyzetet.
- Hogyan szólítsam önt? – kérdeztem halkan, rápillantva, miután eltettem a telefont.
- Ahogy szeretnél – felelte, enyhén zavartan.
Ahogy szeretném... pff. Kösz a segítséget.
- Akárhogy – tette hozzá, kicsit magabiztosabban.
Felvontam a fél szemöldökömet.
- Oto-san megfelel? – kérdeztem tőle vigyorogva, mire felkuncogott, és befordultunk a kocsival egy sarkon.
- Tökéletes – kuncogott.
Furcsa volt így látni őt. Mosolyogva, kuncogva. Nagyon ritka pillanatok egyike lehet ez. De szerintem zavarában csinálja. Zavaromban én is szoktam nevetni, bár most a kapucni és a hajam alatt nagyon vörös vagyok mindenhol. Az arcom, a füleim. Feszélyez a helyzet.
- Sajnos csak egy fürdőszoba van, azon osztoznunk kell – mondta. – A házam két szintes, saját szobád lesz. Remélem, a berendezés megfelelő, de ha bármire szükséged van, csak szólj.
- Rendben – bólintottam.
Közben azt mondogattam magamban, hogyha egy sötét lyukat kapok, nekem az is tökéletesen megfelel, nem fogok tőle kérni semmit, semmit nem, egyáltalán...

01.

Szakadt az eső.
Arra gondoltam, hogy felveszem a jó szőrös kabátomat, de végül nem tettem. Rosszul döntöttem kora reggel. Dideregve bemásztam a tanterembe, a legutolsó padsorba, majd a tanárral nem is foglalkozva, elővettem a kis füzeteimet. Magyar óra van, de mivel engem sokkal jobban érdekel valami más, ezért nem foglalkozom ezzel. Magyarból mindig is jól feleltem, illetve írtam dolgozatot, még akkor is, ha nem figyeltem oda.
Rajtam valami átok ül, gondoltam, miközben kinyitottam a szótárfüzetet. Arra gondoltam, hogy idefelé elolvasom azokat a szavakat, amiket már nagyjából megtanultam, erre a busz tele volt tömve, a megállóba pedig be se fértem. Halott próbálkozás volt. A fülesemből bömbölő Three Days Grace miatt oda se bagóztam az esőre, és persze bőrig eláztam – annyira nem bántam. Nagyon szeretem az esőt. Teljesen megnyugtat a gondolat, hogy esik. Szeretem nézni a félhomályban szitáló vízcseppeket. Nem tudom elmagyarázni, miért találtam gyönyörűnek, de egyszerűen az volt.
Ami engem illet, még csak tizenkilenc vagyok, lassan húsz, de addig még van időm. Egy kéttannyelvű iskolába járok, anyanyelvi szinten beszélek angolul, németül viszont csak egy középszintre futotta. Őszintén szólva nem szeretem azt a nyelvet. Szeretem a német bandákat, bár abból csak kettőt ismerek, a Rammsteint és a Die Toten Hosen-t. Utóbbitól csak egyetlen számot, de ez is annak rovására ment, hogy nem bírom a nyelvet. Őszintén szólva annyira vicces a kiejtés, hogy jó pár órán elröhögtem magam, mikor a tanár németül hadovált.
Sajnálom, én a legfurább helyzetekben is képes vagyok nevetni.
Például, míg apám élt, volt egy eset, amikor széttörte a billentyűzetet az asztalon. Na akkor sajnos szakadtam a röhögéstől, amit ő nem igazán honorált. Viszont ahogy felidéztem magamban oly sokszor, azért nevettem, mert tetszett, ahogy repkedtek a gombok. Mindig is mulattatott a helyzet, ha mások idegesek voltak valamiért, és törtek-zúztak. Ez egy rossz tulajdonságom, azt hiszem.
De ahogy elképzelted, ahogy egy harmincas éveiben járó férfi ideges lett egy játék miatt, ezért felkapta a billentyűzetet, és szétverte azt az asztal szélén – te is elmosolyodtál nem? Na pont ez az, amiről beszélek.
Világéletemben mulattattak olyan dolgok, amik másokat nem. Ami azt illeti, emellé olyan érzékeny vagyok, hogy egy film utolsó 10 percén, ami megható, órákat vagyok képes bőgni. Szerencsére ezeken a pillanatokon senkivel nem kell osztoznom, mivel a közelemben nincsenek barátaim.
Pár keserű tapasztalat vezetett el idáig: játszottak már velem undorító dolgokat, kifiguráztak, röhögtek rajtam a hátam mögött – aztán hülyének néztek, mikor konfrontálódtam. Hibás voltam, amiért magamra vettem, de az vesse rám az első követ, akivel nem volt még ilyen. Talán túloztam, sőt, biztos. De erre nincs szükségem. Inkább legyenek olyan emberek, akiket meghallgathatok, mint olyanok, akikkel majdnem minden hétvégén tök jól elvagyok, aztán meg alám tesznek.
Elegem van a képmutatókból...
Pedig azt mondják, az én hobbim nagyon azok közé tartozik, ami manapság „kelendő”. Nem tudom, miért mondják ezt; szerintem felesleges ilyesmiért rajongani, de mégis, mégis van ebben az egészben valami, amiért még én is csinálom. Nincs előttem kifejezett, komoly cél, hiszen sosem fogok eljutni odáig, de mégis érdekel. Talán a nyelvérzékemet akarom komoly próbának kitenni, ki tudja. Én sem tudom a pontos okot. Egyszerűen akarom és kész.
Ez olyan, mint mikor meglátsz egy doboz bonbont, és mindegyik ínycsiklandozó – fogalmad sincs, melyiket vegyed ki, ezért döntesz egynél, és azt addig szopogatod, míg el nem olvad. Csakhogy ez a bonbon nem fog elolvadni a számban. Annyira nehéz és összetett nyelv, hogy még engem is próbára fog tenni.
De nem bánom! Egyáltalán nem bánom. Szeretem a kihívásokat, szeretem megmérettetni magam. És ha még nem is jutok ki Japánba, akkor is ismerni akarom a nyelvet.
- Apropó – állított meg a tanár, miközben kifelé mentem. – Nézze csak; talán érdekelné magát.
A kezembe nyomott egy papírlapot. Első ránézésre nem találtam rajta semmi érdekeset, majd elakadó lélegzettel láttam a feliratot: cserediák program Japánban.
- De én nem tudom annyira a nyelvet – mondtam halkan, felnézve a tanárra szőke, egyenes tincseim mögül.
- Nem szükséges, nézze csak – mutatott az egyik sorra, ami azt hirdette, ottani nyelvtanulást biztosítanak. – Magának van ösztöndíja; két hónapra kimehetne egy családhoz, vagy felnőtthöz. Nem érdekli?
Ami azt illette, nagyon is érdekelt. Hazamentem suli után, és mutogattam Anyunak a papírt. Ő lelkesen támogat mindig, bár kicsit beteg, de egy hónapra talán itthon hagyhatnám. Vékony, alacsony, fekete hajú nő, kicsit megtört abban, hogy Apu meghalt. Apu normális ember volt, bár annyira nem élt tevékeny életet; a gépek teljesen lekötötték. Az első emlékem így is az, hogy ülök a Commodore előtt, és játszom.
Anyunak volt megtakarított pénze, amiből nagyobb lakásba akartunk volna költözni, de azt mondta, hogyha nagyon szeretném, megcsinálhatom a cserediák programot, mert maradna is a pénzből, és tényleg hasznos lenne.
Amíg én suliban voltam, ő és a tanáraim előkészítették a papírokat is. Ideges vagyok már napok óta, de fogalmam sem volt, miért. Amint kiderült, hogy egy harmincas éveiben járó férfihoz fogok kerülni, azóta bennem van az idegesség. Nem, mintha félnék tőle. Üres tekintettel néztem magam elé, majd újra megkérdeztem a nevét.
- Nishimura Tooru – mondta a recepciós nő. Úgy éreztem, mintha valaki jéghideg vizet öntene a fejemre, ami egészen a kislábujjamig elér. – Nem kell tőle félni – nevetett a nő. Köpcös, barna, göndör hajú, egy kiló sminkkel az arcán, és vastag keretes szemüveggel. Mulattatta, hogy elsápadtam. – Akar róla látni képet?
- Nem – löktem el magam a pulttól. – Azt hiszem, minden rendben lesz.
Igen, rendben lesz, gondoltam. Rengeteg Nishimura és rengeteg Tooru van Japánban. Rengeteg harmincas éveiben járó Nishimura Tooru lehet Japánban. Egyáltalán nem ritka név.
De mégis... nem hagy nyugodni a gondolat... játszani kezdtem a pólóm aljával, miközben a hajamba túrtam. Atyavilág... nem hiszem, hogy túlélném, ha...
NEM! Ne gondolj erre...
Két éve volt egy durva „kilengésem”, Apu halála után. Apám volt az egyetlen, akivel nagyon jól kijöttem; mondhatni ő volt a lelki társam. Totálisan egy ágról szakadtunk. Anyuval nagyon megromlott a kapcsolatom a halálakor, mindketten magunkba zuhantunk. Volt, hogy egymásnak estünk. Akkoriban nem volt ritka az érvagdosás. A nyomait a mai napig hordom, csak Anya tudja, miért. Hülyék voltunk; szükségünk volt egymásra, hogy erősítsük a másikat, erre mindketten marni kezdtük a sebeket, és felhánytorgattuk a hibákat. Utáltam ezt.
Akkoriban kezdett el érdekelni a japán kultúra, és szinte rögtön nyakig ástam magam bele Apu halála után. Próbáltam valahova elmenekülni, bárhová, csak ne kelljen otthon a hülyeségekre koncentrálnom. Akkoriban mindenért belém kötött Anyu. Szeretem őt, de voltak nehéz, nagyon nehéz időszakaink.
Szóval akkoriban találtam pár zenekart, és mind nagyon nagy hatással volt rám, köztük az az egy is, akinek egy bizonyos Nishimura Tooru az énekese. Megmentett attól, hogy véglegesen hidegre tegyem magam. Miatta abbahagytam az érvagdosást. Sokan elítéltek emiatt, de mit tegyek, ha így volt?
Épp ezért nem lehet ő, gondoltam, miközben nagyot sóhajtva bepakoltam a táskámba, és cicafüles sapkát húztam a fejemre. Ő nem lehet. Hogy vállalna már cserediákot a saját, puccos lakásában?

Röviden kifejezve önmagam, szarul éreztem magam aznap reggel, amikor az induláshoz készülődtem. Már előző este bepakoltam mindent, amit fontosnak véltem, de még így is nagyon szegényes volt a ruhatáram. Ironikusan néztem tükörképet magammal, miközben arra gondoltam, hogy újra lesz „Apám”. Kisöpörtem túl hosszú szőke tincseimet az arcomból, ami enyhén ovális formájú, de egyáltalán nem szép. Gyűlölök magamon mindent, kivéve a szemem színét és a hajamat, amiért selymes. Kevés önbizalmam miatt olyan életet éltem, mint egy apáca, de nem is érdekeltek túlzottan a férfiak. Hófehér arcomat a neon egyáltalán nem dobta fel, míg végül inkább fogat mostam, és nem figyeltem az üvegre többé. Felesleges. Az árnyéka vagyok önmagamnak.
Mégis félek itt hagyni amúgy erős Anyámat. Ő büszke lesz és boldog, hogy legalább egy álmom teljesül, de az ő álmait ki fogja teljesíteni? Mikor fogok tudni hozzájárulni, hogy ő elmehessen olyan helyekre, ahova szeretne? Feszélyez a gondolat. Az emberek mindig máshová vágynak, mint ahol élnek.
Kiköptem a vizet, és miközben megtöröltem a számat, ismét farkasszemet néztem magammal.
- Nishimura, eh? – sóhajtottam, miközben beletettem a tartóba a fogkefémet. – „Oto-san”...
Copfba fogtam a hajamat. Akárhogy is, nem a Dir en grey-es pólómban megyek majd a reptérre, és nem is a Dir en grey-es Filth korszakos pénztárcámat fogom használni egyelőre. Még mindig fura megérzésem van az egésszel kapcsolatban, nem hagy nyugodni a dolog. Elpakoltam a maradék szükséges holmit, bedobtam a kis kézitáskámba egy Harry Potter kötetet, majd Anyuval megindultunk a reptérre.